Eljöttek hát a magasugró-kardozó srácok Grúziából, ahol a nők úgy néznek ki és úgy is mozognak, mint a sakkbábuk.
A cucc kicsit lassan indult, drasztikusabb megfogalmazásban unalmasan. Sejtem, hogy ez a banda kb. olyan, mint nekünk az Állami Népi Táncegyüttes, balett itt, művészet ott, és pont ez volt a fő dolog, ami a show nagyobb részében hiányzott: bazeg, ha táncos vagy és tapsolsz, akkor essen szét a kezed tőle, ha odavered a lábad, az dobbanjon (tényleg puhatalpú bőrzokni a grúz népviselet?), mint egy jó magyar előadáson. Ha tényleg ilyenek a hadi táncok, mint itt egy-kettő, akkor nem csodálom, hogy az oroszok elfoglalták Grúziát. Poljuska polje.
Mindamellett a srácok persze tudnak. Nagyon. A keleti zene, ne szépítsük, kurvajó, még az se rontja le végletesen, hogy a második félidőben villanybasszus és percussion (sőt, később didgeridoo!) erősít. Amikor a tilinkószerű fúvós hangszer (vajon mi a neve?) meg a dob elkavar, kis harmonika alá, na az. Az az egyik dolog, amiért megérte a 8000 Ft-os jegyár. A másik meg amikor a táncosok belelendülnek: one on one helyzetek a férfiak között, kardok, megmutatni hogy ki a tökösebb, ki veri oda jobban a térdét vagy a lábujjhegyét… Vagy amikor a pasi körbetáncol egy nőt úgy, hogy közben szétpattan az egész a feszültségtől. Ilyenekből kellett volna álljon az egész. Ehelyett nem ilyenekből állt, néha az volt az érzésem, hogy a Grúzok próbálnak ír stepre hajazni, hogy Májkel Flepni nyomdokaiba léphessenek. Nem kéne. Háttérbe a sakkbábumozgatós táncokat, előtérbe a keményeket, keleti szilaj nép vagytok baszki, össze akarom magam szarni tőletek. Így csak egy hármas az ötös listán, I’m afraid.
Azért a végére még két pozitívum: a nettó játékidő több, mint 2 óra volt, ami nem semmi ilyen igénybevételnél, másrészt a befejezés és a ráadás az egy beszaratás volt.
Na jó, négyes.