Ohio.

Álltam a most már tényleg töküres (kivéve két bringát, de ezeket nem autóval terveztem kitakarítani onnan) lakásban, és alig akartam (még most is: akarom) elhinni, hogy ez a pillanat is eljött: holnap kérges kezű emberek elkezdik végre kiütni a falakat onnan, ahová nem valók, leszedik a tapétát onnan, ahol nem mutat jól (praktikusan mindenhonnan), csempe fel, csövek ki. Jul elintézte a közös képviselőt, cetli kint lesz a falon, amit akartok. Megkezdődik kicsiny lakásom felújítása, erőt és kitartást minden résztvevőnek hozzá. Jellemző egyébként egész eddigi-ottani életemre, hogy egyetlen szomszédot ismerek, őket is csak reggelről. Valahogy úgy érzem, mintha mindig csak éjfél után toppantam volna én oda be, vagy amikor beteg voltam, de akkor el se mentem onnan. (Aki beteg, éljen pirítóson és Unicumon.) Az egész odaköltözés-sztori azzal kezdődött, hogy a (talán két évvel ezelőtti?) Szigetre sokkal könnyebb/gyorsabb volt onnan menni. Aztán a Szóda udvarból sokkal könnyebb/gyorsabb volt oda hazamenni. Végül minden sokkal könnyebb/gyorsabb lett onnan/oda, lassan beköltözött legfontosabb kultúrális kapcsolatom, a laptop és az Internet is, aztán 150W, vagy mennyi Zene, aztán kis szerver, mert hát anélkül hova lennénk… És gyakorlatilag ott laktam. Meg gyakorlatilag mégse, eddig sose. Toltam a “nincsen hazám” spleent, amit azóta is, mindenhol otthon de sehol se, kíváncsi vagyok, megváltozik-e ez majd azzal, hogy lesz hova hazamenni, leülni a tévé elé. Meg tud-e ez még változni. Néha úgy érzem, kicsit már mindig ilyen maradok. (Főzni nem tudok, de tudom, hol lehet jót enni. Tipikus, mint ahogy az is, hogy Bata idegbajt kap tőle.)
Aztán persze ott volt az a nem is olyan rövid (egy év, baszki, azért ez megszakításokkal egy év volt!) időszak, amit soha nem fogok elfelejteni, ami szintén (és ez viszont egész biztos) örökre változtatott meg. Exkluzív klub tagja lettem, minden hátrányával és előnyével együtt. (Ej, micsoda pesszimista szórend volt ez…) Talán néhány szomszéd se, de egyrészt ez legyen az ő bajuk, másrészt ne legyünk pajzánok. Micsoda véletlen egybeesések voltak itt is, az új klubtagság terén. Az élet kiszámíthatatlan… Nem is olyan néha pedig pontosan előre lehet vele tervezni, ha veszed a fáradságot, meg a terhet. (Nem vettem. Figyeltem a folyam mozgását, pipáltam a részeredményeket. Csak magamnak számolgatok.)
Többet (egyelőre) nem látott a kicsi lakás az életemből. Ezt a pár hónapot is mesélni fogja az unokáinak, mint ahogy valószínűleg én is kiéltem ilyen irányba magamat. (Ilyet mondani ilyen fiatalon… De hát ha egyszer így érzem. Majd olvasom 20 év múlva és korrigálok, én belátom a hibáimat.)
A felújítás érdekes időszak lesz. Munka, legalább egy külföld (back to the UK), ezen a ponton csak remélni tudom, hogy a nyaramba nem lóg majd bele, nem mintha el akarnék nagyon mászkálni.

Hát, off we go, ezt is történelemmé tesszük…