Squash me, baby.

Nem volt kíméletes Bata, amikor nyakon lőtt a squashlabdával, kb. 2 percig pislogtam és elmélkedtem csöndben, hogy most akkor szétrobbant-e a nyaki verő, és ha igen, akkor mennyi időm lehet még, illetve fájni fog-e, és vajon látszik-e egyáltalán kívülről az ilyesmi, hogy tudják majd a mentők, hogy mi van. Aztán végülis úgy tűnik (legalábbis ezidáig), hogy megúsztam a dolgot egy hatalmas kiszívás-jellegű alakzattal, kb. olyan kiszívás, mintha valaki egész éjszaka az én nyakamat szívogatta volna. (Ami egyébként nem áll olyan távol a valóságtól.) Sejtem, hogy a dolog kicsit fejlődni fog, a pirosból kék, majd fekete válik, elemezhetjük a lasztinyomot spektrométerrel jól.
(Vicces egyébként, hogy a “kiszívás” közepe fehér, gondolom ott behorpadt a labda és csak a szélein érte a bőrömet. Sejtem, hogy egy golflabda nem ilyen nyomot hagyna.)