Vörös Yuk.

Az egész úgy kezdődött, hogy sikerült rövid pár másodpercre, egy behajtani tilosos utcába behajtva beparkolni egy rendőrőrs előtti, mozgássérültek számára fenntartott parkolóhelyre. (“Te ez nyomorékhely bazzeg.”)
Aztán korrigáltam, letettük rendesen a Sárkányt, és begyalogoltunk a Vörös Yukba, ami mai fejjel igencsak lol hely, meghatározhatatlan állagú zenével (Leningrad Cowboys jellegű, énekléssel egyébként komolyan hadilábon álló énekes, csíkos zoknis fúvósok, svájcisapeszos dobos, és nagybőgő, ami alig fért be a belmagasság alá), meghatározhatatlan állagú punkokkal (mi tényleg úgy tudtuk, hogy ez a faj már kihalt), átlag 16 éves kiscsajokkal akik szigorúan éjfél előtt elhúztak, szar hangosítással, de egyébként jó hangulattal. (És, adjuk meg ezt a pontot a zenekarnak, a showhoz értettek a srácok.)
Érkezésünk fő oka persze Ubi egyik tanítványa volt, aki egy Dream Theater tribute jellegű band dobosa, őket akartuk hallani. Meg kell mondjam, így overall, hogy egész pozitív véleménnyel jöttünk el. Első koncertnek tök jó. A basszerlány (lány!) hibátlan volt és pontos, az énekeslány már létének a puszta tényével is erős előnyt jelent a zenekarnak az eredetivel szemben, ilyen szép csajjal kiállni versus James LaBrie, érted, miről beszélek. (Volt egy rögeszmés gondolatom, hogy az én szemembe néz miközben énekel, holott tudom, emlékszem, hogy ha rendesen be vagy világítva, akkor lófaszt se látsz. De azért így fogok elaludni. Biztos azért, mert én is énekeltem.)
És háromszáz forint a beugró, és lehet kapni Metallica pulcsit.
Jó hely.