Alle.

“Most csíp és viszket”, mondtam egy közelebbről meg nem határozott napon kollegáimnak, a mosdóból kijövet. Megrökönyödésük jogos volt, pedig, lévén allergiaszezon, a szememről beszéltem, amibe kevesebb, mint 1 perccel azelőtt erőszakoltam be a kontaktlencsét, rövidlátásom küszöbölendő. Csíp és viszket.

Most pedig arra eszmélek, hogy Norvégiában milyen jó a sarkkörre megszökni induló gyerekeknek. Anyu megkérdi, “hova mentek gyerekek?”, mire ők, “á, csak ide a sarokra.”

Az idő szép, a bringás rengeteg, bőröm bronz, de nyilván csak egy napig.

30.000+, ott fenn a nagyonnagyon.

A Dózsa György útnál, ahol a posztom volt, két néni leste mosolyogva a tömeget – a fényképezőjük miatt azt hittem turisták, ilyesmit magyarországon kevesen használnak. Aztán kiderült, hogy unokát, családtagot várnak, hogy fotózhassák. “Ennyien még szavazni se mennek el”, mondta az egyik. Várhattak vagy 2 órát, rengetegen voltunk.

Köszi harmincsokezer ember, köszi 350 szervező, köszi sok key organizer (a Kükü, a ninja, a Sinya, a többiek, akiket nem is ismerek vagy kifelejtek), köszi Sólyom László, hogy ott voltál, arc vagy.
(Köszi vas meg lighttpd meg MySQL meg Drupal, hogy bírtad a Magyarország egyik legterheltebb webszervere státusszal járó terhet.)

Ma mi voltunk a mekkorákok, nemigaz?