Nap: 2007. november 7.

Elmaradtam a moziloggal (hétfőn mui-mui meló, kedden hosszúra nyúlt ebéd Guskánál és meló, esténként pedig vadul próbálunk a hétvégi gig-re), pedig.

Teljesen véletlenül választottam bele a Lucky Number Slevin-be: Die Hard 3 megint nem volt bent a tékában (de most már legalább tudom, hogy ez azért van, mert itthon sose jelent meg DVD-n), ebben meg szerepel a Bruce Willis, meg maffiás is amit eleve szeretek, gondoltam megnézzük.

És jó.

Nehezen (konkrétan szarul) indul az eleje, már épp kezdenél csalódni, hogy “nabaz, ezt benéztük”, de aztán a szokvány unalmas-moralizálós filmben megjelennek a poénok, és (sose gondoltam, hogy ez valaha feltűnik) megjelenik egy olyan belsőépítészeti-lakberendezési látványvilág, hogy beszarsz. Erről majd Jul ír bővebben (spoiler), de említsük meg az ezért felelős emberek nevét, mert ismeretlenségük ellenére nagyot alkottak: Suzanne Cloutier és Normand Robitaille. Big up nekik.

Na aztán a design meg a viccesség mellé bejön a már-már kötelező csavar, a dolgok a helyére kerülnek (és itt nem csak arra gondolok, hogy a főszereplő összefekszik Lucy Liu-val, ami persze nálam újabb pluszpont), és végül kicsit Guy Ritchie-i hagyományokat követő grand finale alakul.

Lucy Liu cicje csak amolyan pántos-ruci-átszúró effektként jelenik meg, ezért nem jár pluszpont, viszont vannak izraelben képzett moszad-katonák, akiket Bruce Willis könyörtelenül mészárol le, van gengszter rabbi buzi fia dávidcsillagnak álcázott riasztóval, és van “the boss” Morgan Freeman, aki csúnyán beszél és kőprimitív emberei vannak. Ja, meg ataraxiás (ezáltal visszapofázós) Josh Hartnett.

Nem klasszikus, de ha szembejön, ne hagyd ki.