#til Amsterdam: kórház.

Hát igen, sajnos van szerencsém megosztani veletek a tapasztalataimat az Amszterdami kórházról, illetve a holland egészségügyről is egy kicsit. Olyan nagyon sok időt azért nem töltöttem el (2 nap / 1 éjszaka kivizsgálás, meg most egy műtét), és fingers crossed hogy ez így is maradjon.

Nos tehát: a kórház

(Amely szekció egyébként kizárólag a BovenIJ Ziekenhuis alapján íródik.)

Ne azt képzeld el, mint otthon. Első látásra úgy fogalmaztam, hogy “voltam szarabb négycsillagos hotelban”, nyilván tisztaság, modernség, kis kulturált társalgó a szinteken kávégéppel, kilátás egy focipályára és egy szélmalomra (biztos egy csatorna is van ott valahol), és akváriummal, amire a gyerekek persze rögtön rácuppantak:

A felszerelés amennyire láttam kifogástalan, lázlap mint olyan nincs, hanem ilyen kis tologatós Dalekekkel mászkálnak a nővérkék: van benne egy számítógép a páciens minden adatával, lázmérő, vérnyomásmérő, amivel ha idő van, szépen regisztrálják a “lázlapba” az aktuális adataidat. Illetve követi a gyógyszerezésedet is.

Még első ott-éjszakázásom estéjén becsattogott egy nővérke (ja, persze mindenki tökéletesen beszél angolul), és kezembe nyomta a másnapi vacsoramenüt hogy állítsam össze magamnak (ebédet nem kaphattam a vizsálatok miatt). A menüben zsíros kenyér és parizeres kenyér közül lehet választani a következő csoportokban választasz, tipikusan egy csoportban 3 opcióból):

  • hús (hal, marha, pulyka)
  • húsra öntet (van holland öntet!)
  • köret (amennyire láttam rizs, krokett, meg még valami)
  • zöldköret a kajához
  • saláta (külön)
  • desszert

Végül nem jutottam oda hogy összeállítsak magamnak, úgyhogy összeraktak ők nekem valamit (a felvételkor megkérdezik hogy van-e valami spéci diétád). A kaját pedig másnap, mivel pont akkor cuccoltam hogy jöjjek haza (meg volt egy bőrbiopsziám) és az fontosabb volt, csak megnézni tudtam. Kb. egy nagyobb esküvői menüt képzeljetek el, hogyismondjam, kiadós. Na ilyen a kaja.

A Staff

Minden orvos, nővér, egészségügyi dolgozó első találkozáskor bemutatkozik, ami még akkor is szimpi, ha természetesen egyáltalán nem vagyok képes megjegyeznem a nevét. (A fontosabbakat már kijegyzeteltem Google Keep-be. Tudom, száni.) A hozzáállás általában úgy néz ki, mint ahol szolgáltatás nyújtása zajlik épp, nem egy hivatal. A hangulat általában jó, mindenkivel lehet poénkodni, még amikor műtétre tolnak le, akkor is simán viccelődünk, nekem ez szimpi.

(Itt nyilván el lehet menni abba az irányba, hogy persze, mert a holland orvosok meg vannak fizetve. Igan, basszáj, mert tízszer annyit fizetek a biztosítómnak, mint otthon, és abból telik. Magyarországon nyilván elépzelhetetlen egy drágábban üzemeltetett, de jobban szolgáltató egészségügy, gondolom először egy népszavazáson, aztán egy nemzeti konzultáción, végül egy törvénybe foglalt rezsicsökkentésen bukna el… itt meg működik. Na erről ennyit.)

A műtét

Soha nem volt még műtétem ezelőtt, úgyhogy nem tudom mennyire általános, ahogy a hollandok csinálják, de nagyon vicces. Onnantól, hogy “shit is on”, vagyis már egyenes úton vagy a “vágás” felé (ie. felvesznek reggel a Dagcentrumba műtéti célzattal), mindenki, de tényleg: mindenki elmondatja veled, hogy tudod-e mit fognak csinálni, hol vágnak majdés mit vesznek ki. A megbeszélés alapján a nyakamon a nővérke bejelölte egy markerrel, hogy hol vágjon majd a sebész (akivel egyébként már korábban személyesen kétszer megbeszéltük, hogy mit fog kiszedni és honnan). A Dagcentrumból (ahol teletömtek mindenféle fájdalomcsillapítóval első körben) aztán letoltak az előkészítőbe, ahol az aneszteziológus, mielőtt bármit csinált volna, elmondatta velem, hogy pontosan miért vagyok itt, hol fognak vágni, stb. Ezután elmondta, hogy mit szúr és hova, mit tölt majd bele (először ugye csak fiziológiás oldat, aztán majd az altató), majd áttolnak a műtőbe, ahol ott a már ismert sebész (kézfogás, kézfogás), aki szintén elmondatja, hogy akkor az én értelmezésem szerint mit fogunk itt ma csinálni — többszörösen megbizonyosodunk, hogy a beteg és az orvos is ugyanazt gondolja a műtétről.

Aztán altató, arc szétfolyás, és a következő pillanatban az előkészítőben ébredtem, ahol rögtön a kezembe nyomták a kórházi telefont, benne már kicsöngött Jul mobilszáma…

Később pedig vissza a Dagcentrumba, újabb fájdalomcsillapító, ha nagyon virgoncnak érzem magam, akkor feladat felöltözni (abszolváltam), aztán ágyesz-bugyesz, lehet hívni a családi fuvart és hazamenni, ha akarok (akartam).

Pár “misc.” érdekesség

  • A viszonylagos információhiány. Azt hiszem ez abból adódik, hogy a hollandok amúgy sem pazarolják a szavakat, hogy úgy mondjam. Elmondja mi a tényállás, de ennél többet nem. Ha kérdezel, akkor készségesen, sőt, ha külső forrásból brainstormolsz (akár internet), akkor se húzza a száját “mit okoskodsz” fejjel. Ha igény van rá, akkor együtt gondolkodik, de ezt ki kell belőle húzni. Mondom, a legjobb, ami ötletem ennek a feloldására van, az az hogy kulturálisan máshogy állnak hozzá a kommunikációhoz, és nekünk ez úgy csapódhat le, hogy “ki kell verni” az infót.
  • Ugyanígy nincs lelettel mászkálás. Ez előny, ha nem akarsz lelettel mászkálni, de hátrány, ha pl. mint az én esetemben, szeretnél differenciáldiagnózist csinálni. Ekkor viszonylag macerás összeszedeget(tet)ni a korábbi leleteket, vérképeket, stb. De a száját itt se húzza senki, tehát ez is inkább egy procedurális szokatlanság lehet nekik, mint valami orvosi “nemmutibólkészült” hozzáállás. A leletek a beteg tulajdonát képezik egyébként, tehát a legtermészetesebb dolog, hogy kérésre megkapod.
  • A differenciáldiagnózisnak a módja egyébként általában nem az, hogy papírra nyomtatom és mászkálok a papírokkal (erre nálam a magyar diff. diag. csapat miatt volt szükség), hanem van mód arra, hogy a leleteid alapján pl. egy akadémiai kórház, ami ugye akadémiai (esetemben a VU, azaz a Vrije Universitet Amsterdam (történelmi érdekesség: azért Vreije Universitet, vagyis Szabad Egyetem, mert államtól és egyháztól is független), átkérje az összes leletet elektronikus formában (az interneteken!), és jól megdifferenciáldiagnosztizálja. Ez a jelek szerint jó lassú, és az én esetemben könnyen lehet, hogy elszaladunk mellette, és mire oda jutnának, hogy ránéznek, már okafogyott lesz.
  • És ha már itt tartunk: hollandiában nincs olyan, hogy “táppénzes papír”. A betegszabi bemondásra megy, alapesetben a fizud 70%-át kapod (a maradék 30%-at at the discretion of the employer), és alapvetően az egész bizalmi dolog. Ha a munkáltatód úgy gondolja, hogy szernte nem vagy beteg, akkor egy kijelölt orvoson keresztül (gondolom kb. üzemorvos) van joguk ellenőriztetni, hogy valóban fennáll-e valami betegség. (Tehát cég -> kijelölt orvos -> háziorvos.) De hogy mi, azt nincs. Az orvos-beteg privilégium, semmi közük hozzá. Jó, mi?
  • És hogy mondjak valamit, ami Magyarországon jobb: a gyógyszertárak. Igaz, hogy a (jó drága) biztosításom révén ingyen van az antibiotikum, meg az a lórúgás fájdalomcsillapító is, amit ma a műtétem után felírtak 5 napra, de mire kiadják!… Van valami vonalkód is, de bohóckodnak valami matricával, sőt, ma a saját szememmel láttam, hogy az egyik gyógyszerész a gyógyszer kiadása előtt aláíratta a receptet egy másik gyógyszerésszel, hát mi folyik itt? Lényeg a lényeg: kurvalassú a gyógyszerkiadás, Magyarországon sokkal jobban pörög.