speak no evil

Adós vagyok (főleg magamnak) egy legalább for the record szintű loggal a füldugulásról és okairól. Read more…

Mindenekelőtt a térkép. Próbáltam minél pontosabb lenni, utcaszinten jelöltem az uticélokat. (“More” link mögé tettem a full cuccot, hogy ne dögöljön bele a brózered instant az oldal renderelésébe.)
Read more…

Nos, hazajöttünk tegnap. Még szabin azonban, most következik a fotók rendezgetése.

A trip első részében Gyulára mentünk, ahol a Wenckheim-örökséget tekintettük meg. Keveset (legyünk őszinték: semmit) nem tudtam a Wenckheimekről, amíg nem láttam Ervinnek ezt a fotóját. Innentől aztán egyik dolog következett a másikból, és Jullal felgöngyölítettük, hogy ennek a bizonyos Wenckheim nevű arisztokrata családnak bizony jópár kastélya volt az Alföld déli részén, fél Békés megye az övék volt. A wenckheim.hu oldalon Tuska János jóvoltából rengeteg info van a családról és a kastélyokról (azt hiszem egy alföldi túrának önmagában tökéletes kiindulópontja), ezek közül mi a póstelki, a szabadkígyósi, a gerlai és a dobozi egységeket néztük meg, ami messze-messze nem a teljes felhozatal. A volt kastélyok többnyire a teljes lepusztultság állapotában vannak és így is gyönyörűek (máshogy szép, ugyebár), kivétel a szabadkígyósi és a dobozi, amit a sokat átkozott rendszer iskolává alakítással átmentett (így-úgy) nekünk is. Ezzel persze lehet vitatkozni, de ha lehet választani, hogy rom, vagy iskola, hát inkább iskola. (Másra meg gondolom a világháború után nem nagyon volt erőforrás.) A szabadkígyósi kastélyra egyébként önmagában érdemes egy túrát szervezni: baromi szép hely, szép kerttel (praktikusan erdő); köztes időben Gyula tökéletes szállás- és fűrdőhely, és egy pár órás különjárat keretében meg lehet nézni a dobozi magtárat — eladó, úgyhogy hajrá. A hazafele úton a Google által javasolt 47-es út – M5 helyett a 44-esen jöttünk Kecskemétig: kompromisszummentes Alföld, lapos, egyenes, üres út — érdemes arra menni az autópálya dögunalma helyett.

Póstelek

Szabadkígyós

A teljes galéria itt tekinthető meg.

Túranapló multimédia izés basz.

[Kiszedtem, mert a Twitter úgysem a releváns tartalmat hozta. Facebook lett a választás.]

Remek kis wellness-hosszúhétvégét töltöttünk a soproni Fagus hotelben, ami szerencsétlenségére ezzel a névvel simán szerepelhetne a Brian életében római katonaként — is there anything funny about the name: Fagus… Sopianus?… Ettől függetlenül a hotel szupi volt, jó kaja, jó szauna, jó masszázs, úgyhogy puha a bőröm és laza a hátam (kb. még egy napig).

Még odafele beugrottunk és megnéztük a fertődi kastélyt (szép, de hideg), szombaton pedig átugrottunk Bécs mellé készházakat nézni, amibe aztán végül belefért egy eisenstadti kolbászos-forraltboros-sültgesztenyés túra is (végülis ott van a kastély, az is kész van, mint ház). Ez pedig elég volt arra, hogy feltűnjön: a nyugati országrészben (na jó, szűkítsünk a 84-es és 85-ös főútra) kb. kilométerenként van egy kereszt, ami valakinek a halálára emlékeztet, és ez nagyon durva. A vezetési morál pedig talán rosszabb, mint Budapesten (pedig vidék), elképesztő, hogy miket megengednek az autósok. Persze a gyorshajtás az default, de ugyanígy az (látszólag) 70-es sebességkorlátozott úton előzni vasúti átkelőben, elágazásnál (a sraffozott részen, hol máshol), ja és persze kanyarban. No wonder, hogy így hullanak.

Mivel az utóbbi időben családom és egyéb állatfajták (pl. cég, mint jogi állatfajta) miatt postolni is csak buszon, ill. budiból van időm*, megszavaztam, hogy a törökországi (egyébként nem vészesen sok) kép utómunkáira sose fogok ráérni, és feltoltam őket a galleries-be, as-is.

Látni kell, hogy ez kimondottan (felvállaltan) seggáztatós nyaralás volt, így a képek nagy része azon a két napon készült, amikor nem seggáztatás folyt: Alanyában és Pamukkaléban.

*: Jelen post szintén jórészt buszon írodik, elhaladva többek között az egészen érdekes módon becsapódó 156-os busz mellett is. A tömegközlekedésen való gépnyomás egyébként nem véletlenül nem terjedt el kis hazánkban: szállj fel egy csuklósbuszra, és meglátod, hogy nettó is megsüketülés és lelkek kirázódásának veszélye áll fenn.

Nem mondom, hogy könnyű az új Heathrow terminálon (ami egyébként kurvanagy) konnektort találni. Ráadásul valami újfajta konnektorok ezek, tök nehezen megy bele az európai (illetve sorry: a kontinensbeli) földeletlen villásdugó, aminek gyors bedugására már egész jó kis technikát dolgoztam ki: golyóstoll a föld lyukba, hogy lenyomja a fázis elől a kis műanyag baszt, és már mehet is be a dugó. Még kifele nézett emiatt félistennek egy talán német (de akkor nagyon jó kiejtésű), talán amerikai (de akkor mit keresett nála normális csatlakozó, ugye) csaj, akinek (miután ő bénázott vele pár percet) mintegy 2 másodperc alatt megoldottam az akut dugási problémáit, haha.

Továbbra is bírom az angol figyelmeztető táblákat:

Do not proceed to B gates until your gate number is displayed. [Innentől pirossal:] It will take 40 minutes to get back.

Semmi sallang, lényegretörő, mégis udvarias, I like it.

Nem mondom, hogy sima nap volt (bár az eleje annak tűnt): az Aer Lingus gépet vagy félóráig parkoltatták a kifutón (annoying), ahhoz képest, hogy azt hittem, 6-ra itt leszek, helyi idő szerint is 8 óra van, és még nem vacsoráztam. Állítólag a Temple Bar közel van, de szinte kizárt, hogy ma én oda el.

Ja és a várakozásoknak megfelelően valóban van ingyenwifi a szállodában, bár szerintem az a közeli (technikailag kevéssé büfé) lakos, aki szolgáltatja, nem tud róla.