Annyi bizonyos, hogy a kelták, hasonlóan a férfi és női egyedeket tartalmazó populációk többségéhez, időnként szaporodtak. Ha stabil és nagy volt a jólét, akkor még jobban szaporodtak (pontosabban szólva több gyerek maradt életben és kevesebb halt éhen). Ha beütött egy-egy rosszabb esztendő, akkor hirtelen szűknek bizonyult az addig otthonos erdő. Válságkezelésben a kanyarban sem voltak hozzánk képest, ezért szakértői kormány alakítása helyett egy régebbi, de legalább jól bevált módszerhez folyamodtak, az úgynevezett „szent tavasz” megünnepléséhez. Az ünnep lefolyása sokféle lehetett, de a lényege nagyon egyszerű volt. Azok a kedves törzstársak, akik nem szégyelltek tavasszal születni, amikor amúgy is a legkevesebb az élelem, szépen fogják magukat és húzzanak el! Ez nem csak a legutóbbi tavaszkor születetteket érintette, természetesen, hanem mindenkit, aki ilyen cipőben járt. Az eljárás demokratikusságához kétség sem férhetett: olyan 75%-ban szavazhatta meg a törzs nyáron, ősszel és télen született része. Meg a tavasz amúgy is az új élet kezdete és hasonlók, tehát kezdjenek ők új életet, de minimum olyan messze, hogy már ne tudjanak visszajönni és enni kérni. A konkrét aktus a vidám kitáncoláson át a nem kevésbé vidám, farudakat és egyéb eszközöket is igénybe vevő kiverésig terjedt, hol milyen volt a virtus. Néha megtámogatták őket egy kis szíverősítő madárjóslással (nehogy arra tévedjenek, amerre a madár se jár), vagy kijelölt vezérek irányította tervszerű kitelepedésekkel.
Lemilblogot olvasni amúgy is öröm és hasznos, de ez a bekezdés úgy ahogy van tökéletes. (Kiemelés tőlem.)