Az micsoda dolog, hogy tulajdonképpen hónapok óta megkeseríti a hétvégéimet a fejfájás? És most megint csúnya szinten nyomja. Kurvaélet, kurvaélet. Jobb híján Algopyrinnel és kávéval (mert Quarelinem nincs) kúrálom magam és várom sorsom jobbra fordulását.
A mai nap 100%-osan elbaszott nap volt, a világon semmit nem csináltunk, még a tervezett hagyományőrző plázatúra se jött össze: csak ültünk otthon és néztük sorban a filmeket, amiken elaludtunk, és nekem fájt a fejem és nem ettem tulajdonképpen rendes kaját, csak piritóst sajttal-mustárral, mert még azt is lusták voltunk elintézni. (Az milyen, amikor már pizzát rendelni is lusta vagy. Kíváncsi vagyok, erre ki fog előállni valami frappáns válasszal egy újszerű üzleti modell képében.) Nem ez lesz az a pillanata fiatalságomnak, amit mesélek majd a körülöttem a földön ülő csillogó szemű gyerekcsapatnak. (“És azt meséld el dédpapi, amikor punnyadtatok egész szombaton és fájt a fejed!”)
A bringázás se olyan nagy élmény ilyenkor, amikor legszívesebben a falba vernéd a fejed, hogy legalább kívül fájjon.
Na, enough of that, férfiak vagyunk.
(Picsába, csöpög a csap, mondanom se kell, hogy lusta vagyok kimenni és elzárni.)
Még megmenthető a nap valami késő esti mozival, ilyesmi. A város (a gettó, úgyértem: a Mumus-Szóda-Szimpla szentháromság és a többiek) ma nem játszik, a tömeget, a kicsiket ma nem állhatom. (A kicsiket, akik szerint lenyelni megalázó.) Esetleg el lehetne menni élményautózni (élményteherautó, ha az élmény részét nézzük), abban van még ilyen hűvös nyárestén perspektíva.
De mindenekelőtt befizetem a telefonszámlámat, ááá. (De miből, de miből.)