Tegnap Ronin, ma Kelly Hősei.
A Ronin baromi jó. Ezt lehet sejteni Robert („Bob”) DeNiro-ból meg Jean Reno-ból (meg a nagyon hot ír bulából), de azt kevésbé, hogy igazából egy Bourne-trilógia szintű cuccal állunk szemben (csak kétfőszereplős és 4 évvel korábbi): izgi, lebilincselő, és a két legenda jóvoltából megvan benne az az egyéniség is, amit a Bourne-nak Matt Damon adott. (Vagy inkább fordítva: a Bourne adta Matt Damonnak.) Azt hiszem szeretem az olyan kémes-pörgős filmeket, amik Európában játszódnak és az oroszok meg az írek üldözik az amcsikat és franciákat és viszont. A Bourne bármelyik része pörgősebb, mint a Ronin, de ha neked tetszettek azok, akkor a Ronin is nagyon fog.
A Kelly’s Heroes pedig továbbra is a legjobb világháborús film, Ryan közlegény a nyomába se érhet. Az a nyálas spielbergi befejezés mindent elront, itt viszont konkrétan az az utolsó kép, hogy „up yours, baby”, ami, lássuk be, reálisabb. (Az alapsztori pedig ugyanannyira nem.)
Formálódik egy elméletem az adott eseményről készült filmek minőségének Gauss-eloszlás szerinti leírásáról. (Tétel sejtés: adott eseményre reflektáló filmek minősége Gauss-eloszlás szerint alakul, mely Gauss-eloszlás a maximumát 30 évnél veszi fel.) Eszerint az esemény után közvetlenül szar filmek születnek, aztán egy 20-30 éves késleltetéssel a legjobbak és végül megint szarok. A második világháborút példának véve 1945+25=1970, és ekkor született a Kelly Hősei. (A South Park is megfogalmazta ezt, csak másképp: szerintük legalább 20 évet várni kell, hogy egy kényes témát filmre lehessen vinni. Példaként ők az AIDS megjelenését hozták. Letelt a 20 év, lehet vele viccelődni.)
Remélhetjük, barátaim, hogy lassan megjelennek az igazán értékelhető öböl-háborús filmek. (A Jarhead már egyértelműen felszállóági mű.) Az viszont elkeserítő, hogy a 9/11 rendes feldolgozására még vagy 15 évet várni kell.