Nap: 2004. június 4.

A legszarabb (ez talán itt jelenthetne valami olyasmit, mint Matuláéknál a „buzi”) az egészben az, hogy tökre nem tudom megfejteni, hogy mi a baj, csak érzem, hogy valami bassza azt a csőrt. (Mert csőröm van, igen. Ilyen fogakkal neked is lenne. Nem, ha madár vagy, nincs fogad.) Gondolom az ilyenekre való a pszichoterápia, de hát minek az nekem.
A végén meg mindig rájövök (óh, a spanyolviasznak ismételt kiszarása), hogy az ignorancia segít. (Azt hiszem, ez mindkét hangsúllyal értelmes: „az ignorancia segít”, illetve „az ignorancia segít„.) Kis írom valahova kurvanagy betűkkel, mert tényleg, kisdobos becsszóra mindig elfelejtem:

AZ IGNORANCIA SEGÍT.

(És bazmeg tényleg elfelejtem.)
A fennmaradó/felmerülő kérdés: akkor meg mégis mi a faszról beszélgetünk? És: minek?

Liszt Ferenc tér, szemerkélő eső.

Lassan végképp semmi okom nem marad, hogy azokra a helyekre lemenjek.
Mi lesz itt.
Magamnak köszönhetem?
Igen.
Rossz ez nekem?
Nem egyértelmű.
Jó ez nekem?
Az meg végképp nem egyértelmű.
(Vagy az első se egyértelmű? Ez se egyértelmű.)

A fülemben István a király („Államalapító Szent István a király”) szól, innen a hagyjatok. Senki ne ismerjen magára, nem a lelkivilágomat vetítettem ki. (Nem a lelkivilágomat fogom, és nem középiskolás fokon, vetí teni.)