Nem volt kíméletes Bata, amikor nyakon lőtt a squashlabdával, kb. 2 percig pislogtam és elmélkedtem csöndben, hogy most akkor szétrobbant-e a nyaki verő, és ha igen, akkor mennyi időm lehet még, illetve fájni fog-e, és vajon látszik-e egyáltalán kívülről az ilyesmi, hogy tudják majd a mentők, hogy mi van. Aztán végülis úgy tűnik (legalábbis ezidáig), hogy megúsztam a dolgot egy hatalmas kiszívás-jellegű alakzattal, kb. olyan kiszívás, mintha valaki egész éjszaka az én nyakamat szívogatta volna. (Ami egyébként nem áll olyan távol a valóságtól.) Sejtem, hogy a dolog kicsit fejlődni fog, a pirosból kék, majd fekete válik, elemezhetjük a lasztinyomot spektrométerrel jól.
(Vicces egyébként, hogy a „kiszívás” közepe fehér, gondolom ott behorpadt a labda és csak a szélein érte a bőrömet. Sejtem, hogy egy golflabda nem ilyen nyomot hagyna.)
Hónap: 2005 május
Kb. 5 perce a Blackberry képernyőjét két kis ikon foglalja el. Azt tudatják az őket vizslatóval: hagyj békén, szinkronizálok.
Elkezdtem igazán használni a Blackberry-t, két okból. Az egyik, hogy eldöntsem, jó-e vagy rossz, és írjak róla valamit, ami alapján Maz is el tudja dönteni, hogy ez kell-e nekik. A másik, és ez adja az esemény apropóját is: jó lenne SSH-t használni Párizsból. Nincsenek ugyan illúzióim a francia mobilszolgáltatók minőségével kapcsolatban, de azért ne rajtam múljon.
Elöljáróban annyit: egyelőre nem néz úgy ki, hogy lesz nekem SSH-m a Blackberry-n.
(Konkrétan úgy néz ki, hogy az eszköz belefagyott az asztali szinkronizációba. Ez inkább a botrányos asztali szoftver, mint az eszköz hibája, de engem, mint ügyfelet ez vajmi kevéssé hat meg.)