Baszki, hazajön az ember egy hét után, és szembesül a következőkkel:
1. Kell vennem egy nagyobb memóriakártyát, igaz, így is már 5 perce töltődnek le a fotók.
2. A CK One-om kb. negyede kipumpálódott a hátizsákom tartalmára, ami jórészt gadgetekből (Blackberry, kamera, mobil, töltők), valamint kaják (Toblerone, pia) állt.
3. A bloggerek nem lustálkodnak. Reménytelen lemaradásra tettem (és teszek mindig ilyenkor) szert kedvenc magányosaim életének követésében.
4. Örvendetes módon nem felejtettem el tízujjasan-vakon gépelni. (Most akartam ide ilyen félregépelős poént, de egyszerűen nem áll rá a kezem: nem tudok hibázni!)
5. Még mindig töltődnek azok a rohadék fotók, pedig már igazán nem jut más eszembe.
6. Már beszúrtam a tízujjasgépelős pontot, amúgy időhúzás végett, és még mindig töltődnek le a fotók.
…
7. Na végre.
Montmarte meg a Pigalle.
Andi szerint nemszar.
Parizs, a zene varosa.
Orgonakoncert a Notre Dame-ban, az elso harom Bach utan ugy ereztem magam, mint akit leszoptak. A befejezo modern darabbal aztan Philip LeFevre tompitotta az elt (nem tudom, ki kovette el, de ha meg el, akkor elmegyogyintezetben van), de az outcome megis erosen a pozitivban. By the way, a Notre Dame-i toronyeur kimaradt, a szeles es hideg idore valo tekintettel nem mentunk fel a varos masodik legnepszerubb kilatojaba.
Holnap elkezdunk visszaallni az amerikanizalodott eletre es Starbucksban fogunk reggelizni. (Istenem, mikor lesz otthon Starbucks, mikor?)