Or so I would think.
Akkor tehát a lóverseny és a díjugratás között a különbségek a következők:
– a lóversenyen a csókáknak piros sapijuk van és egy-egy Vileda felmosókészlet nyelével hadonásznak;
– a lóversenylovaknak kilóg a nyelvük, viszont a díjugatólovak lába és pofája fehér, igaz, ezt a lóversenylovak trendi álarccal kompenzálják;
– a díjugratók általában karmesterszerkóban nyomják, a lóversenyzők (ez lenne a zsoké?) rögbimezben;
– a lóversenyen az akadályokat metróáramszedőből csinálják, a díjugratáson Legokerítésből.
Nem vagyok én hülye, csak városi.
Tisztább, szárazabb érzés.
 |
| Nothing straight. |
Száraz történetmesélés.
America’s Army. Már egész jó vagyok, 1-2 ellenséget lelövök, mielőtt velem végeznek. Megjegyzem az elején komoly gondot okozott a saját és idegen katonák megkülönböztetése, ma már tudom, hogy aki terroristának van öltözve vagy rossz az arca, azt le kell lőni. (Továbbá, nem röhög, eleinte komoly gondolkodásba telt, hogy vajon akkor az a srác, aki most éppen ellenséget játszik, a saját katonáit milyennek látja? Aztán rájöttem: mindig a saját pillanatnyi választott csapatodat látod amerikai katonának, M-68-akkal és rendes ruhában, és a másik csapat tagjait terroristának, AK-47-tel és kámzsával, akik a „Medic!” helyett ezt kiabálják: „Kiri!”.) Rájöttem arra is, hogy nyugodtan játszhatok minden grafikát „UltraHigh” minőségre állítva, a gépem bírja.
Az est további részében moziba akartunk menni, ami persze nem jött össze (Szimpla Kertmozi: a hülye se ül be ilyen őszi időben), cserébe hazavittem Batát, vasaltam is nála (a saját ingeimet, nem félreérteni: nem élvezetből), aztán Lolita társaságát élvezve miután felfedeztük, hogy a budai oldal összes helye bezár (mi vagyunk a hülyék, hogy vasárnap 11 körül még beülni akarunk), beültünk a Liszt Ferenc tér egyik kávézójába. Itt két kávét fogyasztottam: egy vaníliafagyis-jegeset szájon át, egy másikat, Lol csíkos tejeskávéját pedig külsőleg, pontosabban farmerileg. Mintaszerű leöntés volt Lol részéről, lehet őle leckéket venni, saját magára egy csöpp se ment. Az utójáték részt, a dühös felpattanást és az „elegem van belőled, visszaköltözöm a mamához” felkiáltást még gyakorolnia kell: ő elvörösödött, zavarba jött és a szlogenjeibe menekült, pedig mondtam neki, hogy nem baj, úgyis már vagy 3 óra eltelt, mióta mosva volt a nadrág. Persze ez a kis intermezzo se gátolt meg minket a Svábhegy (vagymi) felfedezésében. Fiatalokrunk egyes szakaszainak karakterisztikus helyszínei, a Torgyán-villa relytélye, és mindez a Szendrő vagy milyen utcából élvezhető kilátás keresése közben.
Jó lezárása a hétvégének, most pedig rövid szünet, aztán vissza a (képzavar alert) malomba havat lapátolni.
A Szabó cslád.
Új (régi-új) névadási séma alakulgat itt a 21. században, feleim.
Régen – ugye – volt a keresztnevek kora. Volt Knut és Erik. Aztán Knut fia Njorl, meg Erik fia Loki. Ebből lettek Erikssonék, meg Knutssonék. (Meg Bidesonék, kedves műértő közönségem.) Családnevek.
Aztán volt, hogy Bélát, valamikor a középkorban, elnevezték Kovács Bélának, mert hát kovácsként dolgozott a drága Béla, és már túl sok Béla volt. Kovács, mint családnév, Szabó, mint család, Ötvös, mint Csöpi.
Aztán volt Ottó, aki elszármazott otthonából, mondjuk Győrből. Vette a kis batyuját meg a hamubasült péksütit és elslattyogott Budára, szerecsét próbálni. Ott a többi Ottó, hogy éreztessék, hogy ez az Ottó nem az az Ottó, elnevezte Győri Ottónak. Családnév lett Győrből is, Győri Ottó, látjuk.
És most, 2004-ben, amikor a származás nem számít („ódehogynem”, horkannak fel most sokan), kovácsot már csak skanzenben látni, egy új rend van kialakulóban: Karnésönös Katik, Örnsztenjangos Ödönök, Postabankos Andrások tűnnek fel (meg Linuxos Lipik, nagyritkán), akiknek a családnevüket csak néhány kiválasztott tudja, de mindenki tudja, hogy kik ők, mivel foglalkoznak. Visszatérünk hát a régi sémához, amikor az, hogy „milyen” Béla volt béla, még tényleg jelentett valamit.