Szívesen visszakerülnék a Maslow-piramis azon magasabb szintjére, ahol mindenféle szociális baromságok foglalkoztatnak (mint rendesen), és nem a saját egészségem. Ma se ébredtem jobban (és hányszor, hajjaj!), asszem jön a következő szint (mármint a kezelésben, nem a piramisban): veszek gyógyszert és hazamegyek, messze. (Pedig ma dolgozni akartam. Franc.)
Hogy csinálják vajon pl. a kutyák? Az ember úgy megy bele bármilyen nyavalyába, hogy tudja, hogy ki tud lábalni belőle. Tudja, hogy beszed gyógyszert, még 2 napig szarul van, aztán szevasz, megint jól lesz. A kutya vajon tudja? Vagy azt hiszi, hogy ez már mindig így lesz, és tűri? Én biztos feladnám. Azt hiszem erre jók az ösztönök: nem adhatod fel. (Hát igen, nálam nem túl erősek ezek az ösztön-dolgok, lásd még elfelejtett randik és hasonló lúzerságok.)
Tisztelettel kérdezném, hogy ma éjjel
Tisztelettel kérdezném, hogy ma éjjel már kapok egy kis alvást? Az még rendben volna, hogy nem tudok bulizni menni, mert szarul vagyok, de hogy aludni se tudjak cserébe, az azért felbasz.
Már majdnem egy napja tart
Már majdnem egy napja tart ez a hülye beteges állapot, de már nagyon elegem van belőle. Ilyenkor mindig a határán vagyok annak, hogy eldöntöm: szarok az „alakomra” (persze nem vagyok nő, de hát azért csak oda kell figyelni erre is, nekem is; de erről majd egy későbbi alkalommal), és élvezni fogom az evést, amennyire csak tudom. (Most is élvezem, de mindig megtűrtőztetem magam.)
És persze most, hogy elfogyott a kekszem, álmodozom, hogy mit tolnék legszívesebben. Egy Cordon Bleu, vagy egy Vadászné pecsenye… És persze ahogy meggyógyulok, megint behülyülök, és nem fogok egész nap ilyen finomságokat enni.