Kurvajó ám úgy távoli szerveren dolgozni, hogy az ADSL modem félóránként szinkront veszít. Üzenem ezt az összes köcsögnek a Matávnál és az Axelerónál.
Erre meg ezt kaptam egy kedves olvasómtól:
„Az valahogy igy hangzott egyébként: Afghanistan: past romance, future promises vagy vmi ilyesmi De sztem nem is Afg volt…”
Ne vesszünk el a részletekben, kérem. (De ha meg már úgyis, akkor a módosított szöveg értelemszerűen erre változik: „[Országnév, mert már ebben se lehetünk biztosak]: past shithole, future shithole.”)
Írom mindezt a Békejel napján.
Ez egy ilyen őrült szombatnak.
Ez egy ilyen őrült szombatnak (Szombat) indult, reggeli (mit reggeli? hajnali!) keléssel (mármint fel-, nem pöcsgomba vagy ilyesmi!), gyárba bebringázással, reggeli testedzés rúlz, aztán átalakult (mert átalakítottam) kifordított pólóban otthon dolgozós szombattá (tudjátok, nem vagyok hajlandó szaunában dolgozni… és a zene is jobb itt), eldöntve, hogy se Bata, se Lol nem kap ma tőlem korai ébresztést. Az Andain-cucc immár körbekörbe megy, de egyszer majdcsak lejövök róla. Ezzel, jegyzem meg, bekerült abba az exkluzív klubba, ahol eddig ilyen klubtagok vannak, hogy: Johnny Cash: Hurt, Brad Paisley: I’m gonna miss her és Whiskey Lullaby (fícsöring Allison Krauss), Telepopmusik: Beathe, Quimby: Álmatlan dal, QueensrYche: Someone else?, Lamb: Gorecki, Dave Matthews: Gravedigger és Spoon és Dreaming Tree és Last Stop, Niraj Chag: Redemption, és biztos még egy pár, amit most kifelejtettem. (És természetesen ez, again, nem jelenti azt, hogy pl. az Akhnaten-t nem tartom mindennél nagyobbnak, vagy a DT Change of Seasons-át, de hát ezeket egyszerre csak egyszer lehet meghallgatni, és utána nem is lehet egy ideig mást se. Oggyebbár a katarzis.)
Nos, Stanley (szólj valamit!), Butch, készüljetek, masszírozás következik!
Feltettem ide is ezt az
Feltettem ide is ezt az Andain-számot, mindenki okulására. Éteri zene.
Sajog a vállam, lecsuklik a fejem, melegem van, a jobb sípcsontom is fájogat, és nincs kedvem semmihez, csak egy ötlettől vezérelve hallgatni a Gorecki-t, Lamb-től. Ha meg má’, akkor végighallgatom az albumot. Ha te szogáltatod a zenét egy irodának (annak minden hátrányával: gépedbe dugva a hangfal, kifordítva az iroda felé), tegyél be olyan zenét, amit a többiek nem ismernek/nem tolerálnak, és meglásd, senkit nem fog zavarni, ha egyszer csak a hangfalak feléd vannak fordítva. Igaz, ezek a kis pöcs hangfalak pont a Lamb féle basszusokat sajna kevéssé bírják. (Eredmény: kissé csilingelő, erőtlen hangzás.)