anamnesis – Oldal 9 – speak no evil

Szóval elkezdtem futni. Már lassan 2 hete tolom, és úgy érzem, megtapad annyira a szokás, hogy érdemes legyen egy blogposztra, mert (talán online is artikuláltam én ezt korábban) én alapvetően nem vagyok egy futós típus. Hátha más is kedvet kap, aki egyébként nem. És hátha ez egyfajta önspannolásként is működik, ha esetleg elkedvetlenednék később.

Szóval: miért?

Mivel bringám épp nincs (illetve akkor nem volt — most lett egy kölcsön teszkós, for the time being), a mozgásigényem meg időről időre felbuzog, kellett valami, mert a napi 2 km séta melóba közel sem elég.
Igen, reggelente megy a házikondi, többek között a Push Ups; viszont amióta ott elértem a napi 174-et, kicsit alábbhagyott a lelkesedés — szimplán azért, mert 174 fekvőtámasz egyszerűen sokáig tart, nincs ennyi időm reggel. Meg egyhangú is nagyon. Most tehát napi 40 és 100 között szoktam nyomni, ahogy épp jólesik, figyelve arra, hogy azért lehetőleg 2 lógós (40-es) nap ne essen be egymás után.
Van némi túlsúlyom. Ez nem közvetlenül zavar, mert amúgy meg vagyunk mi barátkozva, én meg a ZSÍR, és pl. kizárt dolog, hogy emiatt megvonjam magamtól az élet örömeit, mint a gégecsövön lovaglás meg a sajtos western whopper menü, vagy az ungherese pizza az Al Caponéból. (Bár az is igaz, hogy valamelyest diszciplinárisan tolom ezeket mostanában.)
Van ez az új elméletem (sejtésem) az erős önakaratról, amit most talán igazolok, vagy kihasználok, ki tudja. Első lépés: fekvőtámasz; második lépés: futás; harmadik lépés: profit, vagyis pl. megtanulok programozni végre rendesen.

Lényeg a lényeg: futok.

Edzésterv szerint (most az „első 5 kilométerem” megy, aztán majd valami más),
kétnaponta (a felsőtestes edzést pedig lefeleztem, és váltónapokon csinálom mindenképp, a többi meg lelkesedés meg idő kérdése),
hajnalban,
futócipőben (ilyenem is van, előtúrtam)
a Rózsadomb domborzatán.

Egyelőre ott tartok, hogy egy alkalommal mondjuk 2,5-2,7 kilit fedek (ami kb. 250-270 kcal; az már majdnem egy briós!), igaz, ennek egy része ugye séta, persze az is igaz, hogy viszont hegyes-völgyes (100 méter geológiai szintkülönbségen belül 134 méter szint föl is, le is). Figyelek arra, hogy az első etap lehetőleg sose legyen meredek (se föl, se le: a kettő ugyanolyan nehéz), és folyamatosan próbálok figyelni arra, hogy ne váljon „lötyögéssé” a futás (tehát összeszedett testalkattal próbálok menni), ez nem tudom mennyire sztenderd dolog. Ja, és (self mantra!) igyekszem figyelni arra is, hogy bemelegítsek, nyújtsak — erre bringázás közben pl. sose figyeltem, az eredmény az oszlopszerűen beállt combok.

Szoftveroldalon (mert 2011-et írunk) Endomondo-val követem magam, és bár egyelőre nem találtam meg a tökéletes megoldást az időjelzésre, most egy folyamatosan visszaszámláló visszaszámláló app (Timer & Countdown) segítségével percenként csipogok magamnak egyet, a többit (hogy mennyi van még az etapból, és egyáltalán: hányadik etapnál tartok) fejben adminolom.

A felfedezések eddig:

Nagyon gyorsan jön a stamina, gondolom ez csak az első időkre igaz. Az első edzés és a harmadik között mintha kicseréltek volna.
Működik természetesen a mozgás endorfin, bár estére elmúlik a hatása.
Lejtőn fölfele futni jobb, mint lefele. (Bár régebben jobban bírtam.)
Nem a térdem és nem a bokám fáj, hanem a lábujjam, vélhetően a lefele futástól.

Itt tartok most, gondolom egy followup post úgy 2-3 hónap múlva befigyel majd.

Címke: anamnesis

Mandula.

Szóval elkezdtem futni.

Vitaminok, fogyas.