Az utóbbi idők nagy fejlődése kicsiny világomban pedig az, hogy pontos lettem, időben érek oda helyekre. Több időm van? Nem különösebben. Összeszedettebb lennék? Nem tudom. Tervezem az időmet? No freakin’ way. Egyszerűen csak megtörtént.
Sok példát lehetne hozni, de valószínűleg anyám ennek a legjobb megmondhatója, aki (szegény) a vasárnapi ebédekkel notóriusan későbbre vár, mint ahogy bekövetkezek. (Megérkezek, úgymond.) Mindez persze nem az ő hibája: régebben lazán bekéstem pár órát, kaja kihűl, na nem mintha hidegen nem lenne jó.
És valahogy, nem tudom, sokkal nyugodtabban érek oda mindenhova. Nem sietek, tehát ez se az ok. (Arra is rájöttem, hogy a gyorshajtás baromság: tegyük fel, hogy 140 helyett 160-nal mész az autópályán, mondjuk 110 kilométert, mennyit nyersz? 6-7 kibaszott percet. Na ne már.) Hasraütve mondom be a telefonba: „11-re ott vagyok”, kábéra összeszedem, hogy előtte mi mindent csinálok, és (beng!) pontban 11-re oda is érek. Magam se hiszem el.
Szóval pontos vagyok, mint egy svájci óra. More to come.
