Blog the attack.

Elképesztő viszont, hogy mennyire a blogszcénáról szól ez az egész most, talán a történelemben először. A világ egyik legfejlettebb városában történik a dolog, és hirtelen minden blogger hírforrássá avanzsál: kimennek a telefonjukkal és moblogolnak (a Flickr szinte elérhetetlen, mert nyilván azt nézi mindenki képekért, még a hírügynökségek is), vagy otthon ülnek és blogolják, amit az ablakból látnak, „internet még van, a buszok már nem járnak”, rettenetesen emberközelbe hozzák az egész eseményt. (Érdekes elgondolkodni ezen: mit csinálnál te, ha itt lenne ilyesmi. Kimennél blogolni, valld be.) Megint mások a kommentboxban ajánlanak segítséget, az egész community megmozdul. Mivel a mobilhálózatokat kisajátította a sereg meg a rendőrség, marad a net: kapcsolatépítés népszerű blogokon keresztül, hogy mindenki életben van-e. Google maps, Wikipedia, minden akcióba lendül, csak győzd kiválogatni, milyen információ kell neked.
Hihetetlen, fennen hirdeti az egész a blogszcéna általi megbaszatását a világ médiájának. (Ha György Péter lennék, azt mondanám: „a blogszcéna, mint jelenség”.)
Le vagyok nyűgözve.

Felmerül az a kérdés is, hogy mi történne itthon egy ilyesmi után. Szerintem mindenki szaladgálna körbe-körbe, Lamperth Mónikával az élen.

New medicine.

Telfast 120 mg;
Opticrom szemcsepp;
Allergodil orrspray.

Dobpergés, meglátjuk, ezek hogy hatnak. Első körben csak azt, hogy koppan-e a fejem mindjárt az asztalon, aztán kíváncsian várom, hogy visszatagozódhatok-e végre a szabadban mászkáló renitensek (szub)kultúrájába. Ideje lenne már.

Trouble.

Allergiailag ma teljesen rendben voltam. Nem értem én ezt, hol meghalok tőle, hol észre se veszem, mindezt egymást követő napokon, up and down like the Assyrian empire, ugye. Hát mi értelme ennek így?