Történet 1.
Drojiddal érdekes nyelvtani kaland volt chatelni, egy, az életéből napközben előkerült nüansznyi részlet folytán, miszerint egyszer oviban ő bizony j-vel írta Bea nevét: a kicsi Drojidka (flashback hullámain vitorlázunk, vissza a gondtalan gyermekkorba: fagyi, gyerekzsivaly, fröccsöntött dömper), akkor már folyékonyan írt-olvasott magyar, angol és svéd nyelveken, megkérdezte az óvónénit, mondaná el, hogy kell leírni azt, hogy „Bea”:
– Óvónénii! Éppen anyagot gyűjtök legújabb antológiámhoz, amolyan gyűjtőmunka lesz ez, melyben empirista nézetekkel támasztom alá Heidegger követőinek általam vélt helytelen látásmódját. Előtte azonban, úgy gondoltam, egy rövidke szonettben foglalnám össze jelen érzéseimet, és megakadtam. Hogy írják azt, hogy Bea?
– Ugyanúgy, mint azt, hogy „tea”, Drojidka – válaszolta az óvónéni készségesen. Tisztelte Drojidka munkásságát.
Ebből aztán Drojidka levágta a tutit, és leírta: „Beja”.
Innen fogva aztán (flashback-hullámzás megint: ismét a jelenben vagyunk) egyenes út vezetett az olyan chat sessionhöz, hogy:
19:49 azt lyavaslod, hogy így használlyam: lyo?
19:49 hol szerintem igen
19:50 idelyalis
19:50 :-)
19:50 persze maradlyunk relyalistak
19:50 hol a fancban vegyek gatlyat?
19:51 gatlyaszaküzletben?
19:51 a leglyobbak ott vannak
19:51 annyi a nehezites, hogy goafesztivalos gatlya kell
19:51 es a westendben kell megvedlyem
Satöbbi, satöbbi.
A téma tehát átterelődött a gatyavásárlásra, lássuk be, jogosan: elég nehéz mostanság rendes gatyát venni, főleg ilyen helyesírással.
A gatya-project aztán posztponálódott, programváltozás, meg időelszaladás, ma reggel csüggedten mentem be dolgozni (ebben szerepet játszott az is, hogy elvileg már tegnap is szabadságomat töltöttem), és ezen az is vajmi keveset segített, hogy volt időm reggelizni, valamint, hogy az irodaház előtt összefutottam Drojiddal és Frankkel. Csüggedtségem okát (a nadrágvásárlás sikertelenségét, ugyebár) aztán megosztottam velük a liftben felfele menet:
– Drojid, végül nem vettem gatyát.
A döbbent csöndet (a liftet egy ifjú „Tevás” hölggyel, más cég dolgozójával oszottuk meg) aztán Drojid törte meg:
– Nem akarom tudni, mi van rajtad.
A „Tevás” hölgy mosolygott.
Értette a tréfát.
Történet 2.
Hűvösvölgyi út, a Kelemen László utca előtti buszmegálló. Akik ismerik, tudják: ha itt nem engedi be valaki a buszt maga elé amikor az végzett az utasok cserélésével, dugó lesz. Sokakat persze ez nem érdekel. „Miért pont én, különben is, ha nem engedem be, el tudok menni, szarom én le a dugót akkor már, bazze. Há’ nehogymár, bazze.” De a mai nap más. Zoltán, a buszvezető meglepetten tapasztalja, hogy a délutáni csúcsforgalom kellős közepén egy feltűnően tiszta fekete autó már jó előre lassít, egyértelművé téve: szabad az út, Zoltán, a többi rajtad múlik. „Nem értem.” – gondolja Zoltán – „Ilyenkor mindenki meg van őrülve, többnyire.” Ezt a szót tegnap tanulta, egy politikai vitaműsort nézve. Meghatódottan kezdi el a „megálló elhagyása” műveletet. Kezével kiint a cockpit nyitott ablakán: köszönöm. A hely a sorban bőséges, teljesen be tud sorolni. Nem is emlékszik, mikor volt ilyen utoljára. Pár pillanatra bekapcsolja az elakadásjelzőt, nyomatékosítva háláját.
A lámpa zöldre vált, az autók megindulnak. A csillogó fekete autó, bár nem látszik kívülről, belső keringetést használ: a buszokból elég kellemetlen füst tud kijönni, a vezető ezt tapasztalatból tudja. Rögtön a Kelemen László utca után a busz félrehúzódik kissé, és balra indexel, jelezve a mögötte haladó fekete autónak: szabad a pálya, pajtás, erősebb autód van, menj. A fekete autós hármasba vált és kielőz, majd a busz elé érve pár pillanatra bekapcsolja az elakadásjelzőt, mutatva háláját. Zoltán, a buszvezető háromszor megvillantja a járműve reflektorait: szóra sem érdemes, pajtás. „Ha itt lennél, megölelnélek” – gondolja. A fekete autó vezetője kikapcsolja a belső keringetést.