Az egyetlen előnye annak, hogy Frank beteg az, hogy cipőt levéve, lábat az ő székére feltéve tudok ülni laptoppal az ölemben a gyárban, mint Dr. House. (Ő is Greg.) Egyfajta életérzés ez, és ha elmondom, mennyire vagyunk ráfagyva Jullal a House-ra, akkor még inkább annak tűnhetnők. (Tegnap csak azért kellett éjfélkor belevágni még egy részbe, hogy megtudjuk, kit rúg ki. Nem tudtuk meg, mert nem derül ki, de nem is ez a lényeg.)
És közben persze szól a rádióban a Teardrop.
Megvan? Tücizene-tücizene, és közte kisejlik egy-egy elfelejthetetlen motívum, ami a füledbe mászik, ott marad (lám: 10 év múlva is), ha meghallod, pontosan tudod, hogy ez az, még ha nem is tudod esetenként hogy pontosan kitől és micsoda, és még ha az ezernyi remix egyikét hallod más tempóval, más hangnemben. Kitörölhetetlen a történelemből, egy generáció nőtt fel vele.
Ilyen a már korábban említett Adagio for Strings (mondjuk a Tiesto-féle), ilyenek Faithless kiállásos megoldásai, mint az Insomnia vagy a We Come One, és ez a kategória az Energy 52-féle Cafe del Mar is. (És sokkal kevésbé és kicsit más stílusból, de kicsit a Terrorist.)
Faithless koncerthez volt szerencsém még abból az időből, amikor nem a monstre agit-prop vonalon mozogtak, and I tell you, kihagyhatatlan élmény. Bepörget, mint semmi, valami Szigeten történt ez, amikor Konczy egyébként csúnya állapotba került és utána fél éjszakán át hajkurásztuk. („Felébredtél? Mit látsz?” „Sült kolbász.”) De az a koncert akkor a hét legjobbja volt, hibátlan. (Nosztalgia.)
A 90-es évek. Tudsz még ilyen nagy klasszikusokat?
TűzTate? Vasárnap este? Jáger?
Egyrészt.
Másrészt a justmusic.fm webrádiója egészen hallgatható. Elektromos, jó.