Aztán nézegettük a tévéket a valamelyik sittes elektrotescoban és arra jutottunk, hogy a 40″, de még a 37″ is túl nagy nekem. (Lévén, hogy ideális esetben ágyból, kb. 2 méterről nézzük. Ilyen közelről a 37″ is fejforgatós.) Aztán nézegettük a 32″-osokat, kinéztük az LG 32LB1R-t, ami 50 ezer forinttal több az elektrotecsókban, mint rendes boltban (mit tanultunk ebből: hogy sosem vásárolunk cuccot az elektrotecsókban, hanem megnézzük az internet és berendeljük!), illetve mintegy 100 esszeh a különbség a németországi árakhoz képest (de szállítással, átfutási idővel, meg a garancia vélt könnyebbségével együtt már úgy döntöttem, hogy jobban megéri itthon venni – amúgy bicskanyitogató, hogy Németországban mennyivel olcsóbbak ezek, oda kell költözni), egy szó, mint száz, tegnap konzumáltam egy ilyen LG LCD tévét. A képe szép, a tesztüzem az V. elem volt. (A tévéállvány tehát ötödikelemes bútor volt majd’ két órán át.)
Van tévém. (Tévét, a szó hagyományos értelmében, továbbra sem nézek.)