(Kisgyermeki felütéssel kezdünk.) Valamikor mostanában beszélgettem valakivel arról, hogy vajon miért nem szeretem én a vizet. Mert nem szeretem. Vannak a vízi emberek, és is ismerek párat, akiket kiviszel szellőzni a vízpartra és ezek egyből át akarnak ázni, aztán meg úsznak, meg minden ilyen fárasztó dolog. Na én nem vagyok ilyen. Parton ülni és fröccsözni, lábat lógatni, ilyesmi. Azt se mondom, hogy nem vagyok sportember (még ha mostanában nem is vagyok éppen az, ugye), tehát nem egyértelmű lustaság. Vizet körbebringázni, ugye?
És végülis bele is megyek, el is kavirgászom benne, de igazából ezt az eshetőséget megtartom azokra a pillanatokra, amikor kiöregedett impotens multimilliomos exinformatikusguruként befordul a csillió dolláros világkörüli yachtom a vízbe svertproblémák miatt.
Abszinth után szabadon úgy sejtem, hogy kiskorom úszótáboraiban (valami ilyesmin, rémlik, mintha lettem volna – szülők, korrigáljatok) nekem se jött be a „Te normális vagy? Mi ez? Ez neked úszás? Te nem vagy komplett fiam, holnap már nem akarsz jönni, vagy megpróbálsz végre normálisan dolgozni, kis kretén?” jellegű moral boost. Akkoriban biztos kicsi voltam és önbizalomhiányos.
A víz, véleményem szerint, fagyva ideális: síelni rajta, korizni rajta, vagy viszkibe tenni. Ez a három funkció, amit kihasználok belőle. Ja, zuhanyozni is szoktam.
És inkább nem üzenek innen semmit az úszóedzőknek, mert még arrognásnak tűnnék.
És slusszkulcsom is van.