Bazmeg Beckham elbaszta.

Nem mintha engem érdekelne, de Budapest egy utcáján így kommentálták a történetet.
Találkoztam ma életem első olyan amerikaijával, aki tudja mi az a foci. Játszott is vagy 10 évet.
Mellette ültem, azóta cseng a fülem. A hangos turista fajtából való volt. (A korrektség kedvéért, nem turista, csak fajta.)
Hm, hm. És nincs kit felhívjak e késői órán, pedig jó volna.

Vajban vaj.

Szinglish, nem viccel.

Milyen világ az, ahol külön nyelvet beszélnek a szinglik? Most komolyan, miben különbözik? Lol? Valaki? A cinizmusban? Mi a „pöffeszkedő családos” szinglishül? A „Double Income No Kids” ugyebár mozaikszóvá nemesült, de hát az nem a szó nemes értelmében vett szinglilét.

Most az jutott eszembe (a másik kézen, olyan rég anglicizáltam úgyis), hogy kéne csinálni egy céges remixet a leggyakrabban hallott visszatérő mondatokból. A „Can you hear me?” repetitív üvöltözése egész Scooter-szerű, ha nem tudja az ember, hogy a szar közel-keleti és balkáni vonalak miatt kell. „At the end of the day”, „you know what I mean”, satöbbi.
Kell szereznem GNU/Linuxra egy zeneszerkesztő progit.

Over lap.

Budapest underground.

Vicces dolog a szubkultúra (a „réteg”, haha: mész a buszon, és ott a „réteg”), főleg a digitális fotózás korában. Amikor ugyanaz a kép megfog egy halom embert. Én június 6-án kaptam le, akkor nem került ki, hisz más került ki, hát most, megkésve-elkésve, a lelőtt poén után dobva egy kavicsot, íme.
(Van egy „webre_wele” nevű folderem: ebbe dobálom mindig azokat a képeket, amik nekem tetszenek, de valamiért nem kerülnek ki az oldalra egyből. Ez is ott csücsült majd’ egy hónapig, méretezve, hisztogram-korrektálva.)
„Everybody rules, sometimes.”