It’s been so long.

Kazah diploma uralkodik.

Portishead, az kell.
Meg egy „Taking Lives” poszter. (Pószter, höhö. Muszály.)

Baszki, megyek nyáron Macedóniába. Ritkán beszélnek velem annyira úgy, hogy kb. egy percen belül meggyőzzenek erről. Hát most ez történt. (Clear talking, baby, erről szól ez.)

Azt hiszem, kicsit túllőttem a célon, 1 Quarelin és 1 kávé (dupla? franc se emlékszik), remek a vérnyomásom. De legalább nem fog fájni a fejem, és talán ébren is leszek (szemben a negyed órával ezelőtti állapottal), amikor odazizzentek Mikey-ékhoz.

Cigi arra. Kisregény, kisregény.

Cigi arra.

Kisregény, kisregény.
Az érdeklődők megnyugtatására közlöm, hogy voltam tegnap éjjel (ma hajnalban) bringázni. Eláztam, megizzadtam, de cserébe ki tudtam próbálni az új LED-es lámpámat, le is fáradtam egy kicsit, meg hát mozgásterápia, ugyebár.

– 1 csula az úton,

– 1 csula az úton,
– 1 részeg csöves epilepsziás roham közben,
– 1 vak koldus, aki nem is vak,
– 1 maffiózó, kb. 1,60 magas, kék suhogós gatya, sárga-fekete suhogós felső, 5 kilós kulcs-csomó,
satöbbi.
Az ilyenek közül vagyok egy.

Nem tudok nemet mondani. A csokisperec mellett ez is egy feminin tulajdonságom.