Tegnap babanézőben voltunk: megnéztük Aladárt és a té szülőket Szentizén. Az eddig beharangozottakkal szemben Aladár meglehetősen nyugis manónak bizonyult, nyilván jót tett neki a körülötte traccsoló társaság. Ugyan a fotóblogra ez a kép került ki…
…nekem mégis ez a kedvencem:
Na meg ez:
Nagyon macsók a fiúk!
Nem tudom mikor hallottam ennyire idegesítő reklámokat, mint az „agytorna”-ként csúfolt csokireklám, tudod, amiben flamingók rágóznak, meg a háromkerekő bringa kereke felfele áll — bődületes baromságok, az ember agytorna helyett azon pörgeti magát, hogy hogyan ütögetné oda az értelmi szerző fejét a kősziklához. Mondjuk felébredni felébredek tőle éppenséggel, de hogy csokit nem veszek, az hótziher.
Nem vagyok egy marketingszakértő, hogy megmagyarázzam, hogy mi az idegesítő benne, de akkor is,
mi
a
fasz.
Tegnap a Bajnokba (nemoda, kivételesen) menet találtunk egy felirat nélküli CD-t a kocsiban, amiről empirikus úton bebizonyítottuk, hogy Creed van rajta, és (nem?) mellesleg visszavezettem, hogy hogy került az Erdész kesztyűtartójába. (Emese, ha olvasod és kell, itt van. Már ha tényleg a tiéd.)
Nos hát a Creed meglehetősen ergya másolata a Stone Temple Pilots-nak, meg úgy általában a legendás Seattle nagygenerációnak, remekül lehet rajta személtetni (szintén empirikus felismerés) a grunge dobolás kliséit, illetve a „2 oktávos” éneklést: az énekes szám szerint 6 hangot tud, abból 3-at lent és nyugiban, a másik 3-at pontosan 1 oktávval feljebb, üvöltve, mint aki mérges.
Viszont ha már így eszembe lett juttatva, ma Stone Temple Pilots-összeset hallgatok, ezek a srácok bezzeg tudtak valamit, meg hát eleve szentimentálisan viseltetek velük szemben (kapcsolatban?), emlékezve a Space Needle korszakomra, vagy mi volt a nevünk, buuuuurn burn buuuurn! (Omg, 6 éve, ázzek!)