Kurt Vonnegut, RIP.

Életem korai (-bb) szakaszában imádtam a stílusát, a könyveit; később átnyergeltem a spanjára, Joseph Hellerre, de ez nem változtat azon a tényen, hogy minden egyes alkalommal, amikor pontosvesszőt használok, ő fog eszembe jutni:

The only reason to use one is to show you’ve been to college.

84 év: RIP, Kurt Vonnegut.

Egy gondolat “Kurt Vonnegut, RIP.” bejegyzéshez

  1. Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd – részlet
    A legfontosabb dolog, amit a Tralfamadoron megtanultam: hogyha valaki meghal, az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna. Továbbra is tökéletesen eleven marad a múltban, éppen ezért nagy butaság, ha sírnak a temetésén. Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és a jövő, mindig is létezett, és mindig létezni fog. A tralfamadoriak pontosan úgy látják a különböző pillanatokat, ahogy mi például a Sziklás-hegység egyik szakaszát láthatjuk. Ők azt is észlelni tudják, hogy mennyire állandó minden pillanat, és meg tudnak látni bármely pillanatot, amely érdekli őket. Ez csak illúzió itt nálunk, a Földön, hogy az egyik pillanat úgy követi a másikat, mint a zsinórra felfűzött gyöngyszemek, meg hogy ha egyszer elszállt egy pillanat, akkor az örökre eltávozott.

    Ha egy tralfamadori megpillant egy holttestet, csupán arra gondol, hogy a halott személy abban az adott pillanatban rossz állapotban van, ám ugyanez a személy számos más pillanatban remekül érzi magát. Mármost, ha én jómagam azt hallom, hogy valaki meghalt, egyszerűen vállat vonok, és azt mondom, amit a tralfamadoriak is mondanak a halottakra, ez pedig az, hogy: Így megy ez.

    Nemes László fordítása

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.