speak no evil

Újabb kis színfolttal gazdagodik az európai szélsőjobbos praktikák palettája. A kisszínesek között biztos feltűnt a hír, hogy a Jobbik csak ezer EUR fejében ad interjút, és azt is megtartja, ha “ellenséges” a médium. Nem kirívóan nagy taplóság, az osztrák és dán, meg hasonló szélsőjobbosok és szoktak hasonló stuntokat dobni, mindenesetre eddig ilyen mintha nem lett volna, egy lenéző “hát ezek a magyarok már megint előttünk jöttek ki a forgóajtón” azért biztos jár érte a kontinens koultoúráltabbik felén.

A másik általános jelenség pedig a magyar élsportban (félre ne érts: nem a foci, hanem pl. kosár-, meg kézi- és egyéb labdák) figyelhető meg: tipikus, amikor tétmeccsen a magyarok erős kezdés után kicsit vissza-, aztán szétesnek, feladják, és elúszik a meccs, kijutás, vb, olimpia, világháború, space race. Lefogadom, hogy ennek tudatában vannak az ellenfelek, és eleve úgy készítik fel a csapatot az edzők, hogy “ezek itt a magyarok. Az elején hagyjuk kicsit elmenni őket, aztán vért pisálva, mert tényleg kurvajók, bevágunk nekik két gólt. Innentől nyert ügyünk van, mert ők azonnal szétesnek, és játszhatjuk a saját játékunkat ellenük. Na nyomás!” Félreértés ne essék, megcsókolom a lába nyomát a magyar élsoprtolónak (de legrosszabb esetben is semlegesen viseltetek a téma iránt), de ez is a turáni átok része vagy én nem tudom, hogy kb. 0,2 másodperc alatt lehet megtörni a honi vasakaratot. Mondanám, hogy Mohács óta, de hát ott esett az eső.

Azt kell mondjam persze, hogy jómagam csak a kardozókat tudom igazi élsportolónak tekinteni. És ezzel el is ütöttem a fenti súlyos magyarizmusok élét. (Még mindig az alváshiány.)

Kapcsolódó postok:

1. Van még jófejség a világban.
2. Művilágban mű(gyógy)szerektől működsz.
3. Világ barmai, egyesüljetek.
4. Magyar mozik kétnapja.
5. A magyar egészségügy dícsérete. (Tényleg!)