Szerző: Gergo Lippai

A tegnapi nap egy érdekes mozzanata, ami csak most ötlött az eszembe: Levi ideadta nekem a Dream Theater új CD-jét. Neki kettő van, hát az egyiket nekem, kedves gesztus, köszi, de télleg. Be is tettük, hogy a hosszú Linuxozás közben majd lemegy. És itt jön az érdekes (-ségre esetleg jelölhető) rész: a második (harmadik?) számot már skippeltük, aztán egészen rövid úton ki is szavaztuk a CD-ből a cuccot, nem bírtuk a céltalan tekerést, amivel ez tele van. Betettünk valami countryt helyette, és istenuccse jól döntöttünk. Aztán betettem a lemezt a táskámba, és csak most jutott eszembe, hogy ott van, és ki kéne szedni. Majd.
Ha belegondolok, micsoda különbség ez ahhoz a vallásos áhítathoz képest, amivel anno vittem haza a Change of Seasons-t, hát ég és föld, ennek még a címét se tudom. Azt mondják, meg kell hallgatni párszor, akkor jön majd be, meglátjuk. Attól tartok, hogy egyszerűen csak túl technikai nekem.
(Ezt a postot egyébként úgy írom, hogy közben a Change of Seasons-t hallgatom, szóval nem a Dream Theater-t nem bírom, csak az újat. Másrészt pedig: egyszerre írom ezt, énekelem a CoS-t és chatelek. Multitasking van, ezerrel. Ja, közben a lábdobtéma is megy. Már a multitaskingot is multitaskingban multitaskingolom. Fasíírt!)

Még ehhez képest is más helyütt teszek említést 2003 könyveiről, mert az hosszú. (Eljött már az idő? Nem jött el az idő.) De ezt az idézetet most ide kell kanyarítanom (idéznem, stílszerűen, persze nyelvtanilag akkor dupla idézésnél tartanék, ami nem helytálló) Joseph Hellertől, amíg tovább nem olvasom a könyvet, és végképp el nem tűnik a feledés és a további oldalak homályában. Aztán majd gondolkozom rajta. (Ím, a Weblog napló mivoltát használom ki, saját célra. Feature Rally.) Szóval.
“… És mint a társadalmi evolúció híve, tudott még valamit, amit egy szép napon talán majd hangsúlyozni fog a “Minden változás csak rosszat hoz”-ban, ha valaha lesz rá ideje, és megírja: tudta, hogy egy civilizáció akkor éri el legfejlettebb, utolsó előtti szakaszát, amikot a káosz a rend álcájában parádézik, és tudta, hogy már elérkeztünk oda. …”
Kiemelés (mármint a <b> is) tőlem, az idézet pedig a Gold a mennybe megy c. könyv 309. oldalán található. Folytatás is van, megmagyarázat, megmondás.
Hát ezért (is) érdemes Hellert olvasni, és nem csak a 22-es csapdáját.

Már megint pubnight (pubrally, illetve Bata-zsargonban pubhopping). Rá kellett jöjjek, hogy nem szeretném a Klubot áthelyeztetni a Fantasy-ból az Alcatrazba. (Ez úgy hangzik, mintha bármi operatív közöm lenne a dologhoz. Nincs. Én csak pislogok, hogy mi történik körülöttem, de nem szeretném, ha oda helyeznék át nálam zenekarvezetőbb emberek.) Az Alcatraz béna. Egyrészt 1500 Ft a belépő, igaz, ezt levásárolhatod, vizes sört és szar kiszolgálást kapsz érte (és adjuk meg a pozitívat is, egy kultúrált WC-t, ami azért ritka a budapesti ándergrándban), másrészt tök béna emberek járnak oda: a hát nélküli ruhában szexuálisan libbenő szőke LibbeNő; a bugikirály, akit tulajdonképpen nem érdekel, hogy kivel táncol, sőt, az se zavarja, ha senkivel, ő egyedül is elvan a párketten; a pár, akinek hím tagja (hangúlyozottan nem hímtagja! ez itt nem a macsó poén helye!) annyira 70-es évek, hogy tulajdonképpen totális hitelességgel csörög a funky slágerre (kevésbé hitelesen hozza a Sex Machine-ben rejlő energikusságot, de igazat adok neki részben), no meg persze az arany szemüvegkeretes bankár és b. neje, akik megmozgatják magas támlájú bőrfotelben (executive chair) naphosszat gémberedő tagjaikat. Aranyos egyébként, de nem nekünk való. (De tényleg, nem fikázásból mondom. Aranyos, de nem nekünk való.) A zenekar viszont minden tapsot megérdemel, hivatalos neve Bruce Lewis Band, de mi tudjuk, hogy a tagok nem sokszor látták egymást korábban, és ebből semmi nem látszik! A respect kedvéért a zenekar ismerős tagjai: Bruce Lewis, ének (egyszer már nálunk is vendégszerepelt a klubban, bluegrass-jellegű zenével), Bordács Attila, basszgitár (alapok és futamok, magas fokon), Szula Miki, gitár- és isten. (Jobban belegondolva mind a hárman voltak már a klubban.) Komolyan, a zene nem csak ahhoz képest volt kurvajó, hogy a számok nagy részét ott beszélték meg. Szóval after all, megérte, nagyon is.
Utána persze zsilipelés Fészekben, jó, mint mindig, kis gikszer a dologban, hogy (mint később kiderült) egész este kifordítva volt a bal szememben a kontaktlencse. Aki csinált már ilyet, tudja, milyen felemelő érzés. Ennyit még Jean-Paul Belmondo se kacsintgatott, amit én itt pár óra alatt. (Cserébe, a szemem indulatainak lecsihasztása céljából most pár napig Doktorbácsi leszek, kötött pulcsiban és szemüvegben fogom riogatni az utca ártatlan népét.)
Most pedig ideális időponthoz érkeztem arra, hogy megcsináljam a Nagy 2004-es Kalkulációt, hogy megtudjam, miből fogok idén Subaru Impreza WRX STi-t venni. Merugye az rendben, hogy eladom a fényképezőt, de vajh lesz-e likvidtőke egy újabbra? Lesz-e zsé új számítógépre, projektorra? (Lesz-e zsé egyáltalán akármire, miután felújítottam a lakot?) Vagy csak akkor, ha elpasszolom a laptopot? És egyáltalán (és tényleg): miből fogok idén Subaru Impreza WRX STi-t venni???
Ja, és még egy egészen kicsi újévi fogadalmat se tettem.