speak no evil

Nem tudom honnan jött az ötlet, de zseniális munka!

Köszi, Nurse.

Városminor a kota.hu főoldalán!

…
A KÓTA legjobb művészi teljesítményért járó különdíját Ney Andrea karnagy vezetésével a Városminor Kamarakórus nyerte.

Sajtóközlemény

Nem tartom magam kifejezetten nagy Hobo fanatikusnak. Tetszett mindig, amit csinál, a Vadászat, meg a Kopaszkutya egy időben kedvencek között volt (a Vadászat, kérlekszépen, bakeliten, köszi Anya), de pl. egy (egyébként elég jó) József Attila-esten kívül nem voltam koncerten — azt hiszem, hogy túl fiatal voltam/vagyok ahhoz, hogy ennél számottevően többet felfoghattam volna abból, amit csinál. A 30 éves fejemmel a magyar zenei szcénában a kevés hiteles zenész egyikének tartom.

Viszont, illetve ennek fenntartásával: a Circus Hungaricus, a legfrissebb (2009. októberi) album zseniális, 2009 legjobb 3 albuma közül az egyik. (A másik kettő.) Az a ritka helyzet állt elő, hogy egy komoly üzenettel bíró anyag zeneileg, szövegileg, és hangulatilag is földhöz csap, aztán odacsap még egyszer, és utána megcsócsál. Ebben a stílusban kevésbé fontos, de nagyon jó a stúdiómunka is mögötte, a kikevert hangszín annyira állat, mint a Metallica fekete albuma, vagy egy Tankcsapda live a Szigeten.

A komoly üzenet tulajdonképpen egy kőkemény társadalom-, média-, és általános valóságkritika, az értékválságról szól, amiben élünk, és mint ilyen, olyan kordokumentummá válhat, amiből majd 20 év múlva tiszta képet lehet kapni, hogy mi volt itt 2009-ben. (“Ez az infláció, ami itt van ebben a rendszerben” — © Gino, az Oláh családból. Ugyebár.)

Fun facts:

• Érdemes elolvasni ezt az interjút Hobo-val, miközben hallgatod a cuccot.
• Vicces továbbá, hogy a Top3-ból 2 lemezbemutató is lesz a következő 10 napban: holnap ugye AIC, 5-én pedig Hobo a Millenáris Teátrumban. (Kevésbé vicces, hogy egyikre se tudok menni: holnap versenyre készülés ven, 5-én pedig remélhetőleg épp a Hyde Parkban, vagy Towernél fogok korizni.)
• Feltettek a hivatalos site-ra egy mintadarabot, Madárijesztő a címe.
• Illetve érdekes, hogy a Saturnban 2900 forintért vettem meg az albumot, míg az EMI online felületén ayt hiszem kerek 3306 forintba került volna. Érdemes tehát megvenni a manifesztált CD-t, füzettel, mindennel. (Reméljük, a Hobohoz is visszajut valami ebből és nem Edvin Martont etetjük.)

Facebookon már volt (Szilvinél is, nálam is), de ez akkora kordokumentum, hogy itt is meg kell hogy említsem. Szóval Fliegauf Benedek 2005-ös filmje, a Pörgés, 2:45-től 3:24-ig olyan sztárokkal, mint (perspektivikus sorrendben, elölről hátra) Endrú, Baltsy, Bata, meg a 24 éves lee rasztával (ott a bal felsőben). Nem tudom pontosan belőni, hogy ez hol történhetett: rasztám ha minden igaz 2002 májustól októberig volt (a Frankhegy második napjáig, amikoris Ubi kopaszra nyírta a fejemet), tehát 2002 nyara lehet valahol. De blognak tekinthető életnaplót csak 2003 januárban indítottam (vagy ha volt valami korábban, mint ahogy erre van utalás, akkor az sajnos nincs meg), fotóblogot csak 2004 januártól, a gallery-k közül pedig csak a 2002-es Solipse releváns valamelyest (amiből legalább kiderült, hogy tuti a 2002), úgyhogy az emlékeimben kéne kotorászni 7 év távlatából, de akkor éppen elég sokat partiztunk, úgyhogy ez aztán konkrétan bármi lehet — majd update-elem a postot, ha a sztárkollegákkal visszafejtettük.

Benedek mindenesetre jó sokáig, kb. 3 évig ült az anyagon. Felmerül a kérdés, hogy vajon Zányi Tamás felismert-e, amikor vágta a cucchoz a hangot.

(Az meg, hogy támogatta a Mozgókép Közalapítvány, hát… ne rontsuk el a post nosztalgikus hangulatát.)

Oké, kimondhatom, hogy ős-AIC-s vagyok? Az egyik első zene, amit hallgattam és nem Beatrice meg Bonanza volt (meg Jacko, dörtídájjáná-hó!), szóval amin elkezdett nyílni a hegedű- és szolfézsoktatáson edzett csipám, az a Facelift volt, és sejtésem sincs, hogy juthatott el hozzám a kazi az akkori poszt-vasfüggönyös időben. A Dirt idején vásárolt AIC logós pólóm a mai napig megvan, eltettem, hogy majd milyen jól fog jönni amikor megyünk az öregfiúkkal egy AIC revival koncertre, nem gondolva arra, hogy a póló M-es, ha minden igaz, én meg az évek során nőttem kicsit, széltében, hosszában. Layne-t persze meggyászoltuk, talán még emléksörözést is csináltunk 1-2 évig Tibiékkel, bár lehet hogy csak a regular sörözéskor pohárköszöntőztünk neki egyet. Egy szó, mint száz: az Alice In Chains ááállat!

Ehhez képest nem is tudtam, hogy van új album, amíg Zeusz le nem cseszett Facebookon, hogy mostazonnalmeghallgatni.

Az új album pedig ááállat. Ez, barátaim, a grunge legacy 2009-ben. A Pearl Jam ehhez képest egy löttyedt seggű középkorú gimizenekar, ezek bazmeg szólnak.

Nem tudom, hogy pontosan mi az újjáalakulás sztorija, az persze megvolt (hiszen ott voltunk Nové Mestoban a koncerten), hogy képbe jött William DuVall, aki iszonyat energiával nyomta a régi cuccokat. Az az elméletem, hogy kellett nekik néhány év kitesztelni az arcot, hogy viselkedik a régi számokkal, aztán elkezdtek új cuccokat csinálni, és most itt van ez, Black Gives Way to Blue, atom. Persze Jerry Cantrell is mondta, meg mindig lehet vitatkozni, hogy ez most milyen stílus — szerintem ez itt az, ahol a grunge tart 2009-ben. (Az All Secrets Known-t hallgatva az ember elgondolkodik, hogy milyen közel is van a grunge a metálhoz-vagy-mihez, konkrétabban fogalmazva az AIC simán turnézhatna egyet a System of a Down-nal. Gigapogó.) Annyira felvillanyoz, hogy a régi nagyok közül van egy, aki még mindig ekkorát üt, hogy el sem tudom mondani.

Koncert november 27-én, amire egyáltalán nem biztos, hogy el tudok menni, de a szándék, hallgatva a cuccot, nagyon erős. A kedvencek mostanában postot pedig azonnal updatelem: a Muse – Resistance mellett az AIC – Black Gives Way to Blue 2009 legjobb albuma.

Berlin, "bébifal" a fal keleti oldalán a Brandenburgi kapunál. Ha mögé mentél, lőttek rád. (Szabó Tamás képe.)

Nagy időket hagytunk pont ki, barátaim. Nézem itt a képeket, hogy micsoda egy rendszer omlott össze alattunk 20 éve. Ha csak a végkifejletet nézed, felmerül, hogy micsoda elbaszott elmék kellettek egy város méretű gettó létrehozásához. (Mindkét oldalon, teszem hozzá. Nézd a fotókat, ahogy a nyugati oldalról nézik az építkezést.) Érdekes nagyon a történelmi perspektíva, hogy tulajdonképpen kicsi logikus lépésekkel hogy jut el egy nemzet (még ha diktatúra is) arra pontra, hogy fal építésével akadályozza meg a polgárai külföldre szökdösése miatti demográfiai katasztrófát. (Ezért nehéz a történelmet megérteni: utólag egyszerre nézel 50 évet, és nem érted, hogy ezt hogy hagyhatták az emberek. De ha csak a kis, egyenként elviselhető változásokat nézed, mindjárt nem tűnik olyan irreálisnak. Egy kis szögesdrót ide, aztán amikor már megszokott, hogy úgyse lehet arra mászkálni, már rezignáltan veszed tudomásul, hogy odaépítettek egy falat is, stb.)

By Sunday afternoon, East German radio broadcasts reports of citizens who say they are grateful to be protected from the criminals in the West. Border guards are taking “measures” to do that. What the radio doesn’t say: the “measures” are orders for East German soldiers to take aim at any citizens trying to flee the republic, and shoot to kill.

(Newseum.)

Beszarás, komolyan.

Nem sajnálom, hogy csak 11 éves voltam a rendszerváltáskor, mert azért pl. így is viszonylagosan működő saját emlékeim vannak egy taxisblokádról (amire már lehet utánaolvasott tudást halmozni), de csak pár évvel kellene öregebbnek lennem (na jó, mondjuk 8-10 évvel), hogy ezeket a pillanatokat akár élőben is megnézhessem. Így csak az utólagos hápogás marad, hogy pl. a Potsdamer Platz, ahol 2002-ben a számat tátottam, hogy építészetben ilyet is lehet, hogy nézett ki 30 évvel azelőtt…

Potsdamer platz ma. (Jorge Lascar képe.)

Ajánlott olvasmány/nézmény:

• Index fotógyűjtemény;
• Lemilblog;
• Big Picture;
• Iconic Photos;
• Wikipedia ofkoz;
• Newseum, kicsit szokni kell a használatát, de korabeli hírekkel segíti a történtek perspektívába helyezését, 1945-től.

Jöjjön a matek: a Rimini kórusversenyen a ‘Minor kategória harmadik helyezést ért el, összesítettben 5-ik helyen végeztünk, 28 kórus 31 produkciójából (volt, aki több kategóriában is indult), ami mindenképpen nagyon jó. Pontszám alapján kaptunk egy ezüstérmet (ez nem helyezés-, hanem pontszámfüggő, a konkrét pozícióktól független értékelés), ami akkor nyer értelmet, ha tudjuk, hogy aranyérmet sem most, sem a verseny eddigi történetében senki nem kapott. Ott vagyunk az élbojban, na. (Abban nem vagyok biztos, hogy ez a silver medal mennyire “akkreditált” eredmény, de majd pontosítok.)

Mondhatnám, hogy a kórus fele beteg volt és igaz lenne, de ez nem kifogás: megérdemelt a harmadik hely, és nem lettünk volna másodikok/elsők egészségesen sem. Az első helyezett egy 100+ fős lengyel kórus kamarakivonata — egy eleve válogatott banda válogatott részhalmaza, a második pedig egy 10 éve létező venezuelai csoport, akik már eddig is térdig jártak a díjakban, teljesen megérdemelten, teszem hozzá, mert zseniálisak. Ehhez képest amatőr-, hovatovább hobbikórusként bejönni harmadiknak meglehetősen szép eredmény.

Következő megmozdulásunk a Kodály Zoltán V. Magyar Kórusverseny (ötödik Kodály Zoltán?), onnan is igyekszünk elhozni egy érmet.

Egyelőre csak ennyi, képek is lesznek meg talán egy élménybeszámólóbb jellegű post, ahogy időm engedi.

Update: Felkerültek a fotók.