Nem gondoltam, hogy 2010-ben is készülnek még nagy house himnuszok (á la 90-es évek), de valamiért az az érzésem, hogy a Swedish House Mafia remixe (Swedish House Mafia – One) maradandó, nagyon eltalálták.
On a typical training mission, we would take off near Sacramento, refuel over Nevada, accelerate into Montana, obtain high Mach over Colorado, turn right over New Mexico, speed across the Los Angeles Basin, run up the West Coast, turn right at Seattle, then return to Beale. Total flight time: two hours and 40 minutes.
Aztán:
One day, high above Arizona , we were monitoring the radio traffic of all the mortal airplanes below us. First, a Cessna pilot asked the air traffic controllers to check his ground speed. ‘Ninety knots,’ ATC replied. A twin Bonanza soon made the same request. ‘One-twenty on the ground,’ was the reply. To our surprise, a navy F-18 came over the radio with a ground speed check. I knew exactly what he was doing. Of course, he had a ground speed indicator in his cockpit, but he wanted to let all the bug-smashers in the valley know what real speed was ‘Dusty 52, we show you at 620 on the ground,’ ATC responded. The situation was too ripe. I heard the click of Walter’s mike button in the rear seat. In his most innocent voice, Walter startled the controller by asking for a ground speed check from 81,000 feet, clearly above controlled airspace. In a cool, professional voice, the controller replied, ‘ Aspen 20, I show you at 1,982 knots on the ground.’ We did not hear another transmis sion on that frequency all the way to the coast.
SR-71: az a nem semmi. (És az a fajta szuper írásmód, amit csak egy mennyeket megjárt ember tud.)
Nem tudom honnan jött az ötlet, de zseniális munka!
Theoretical Block from aron lorincz on Vimeo.
Köszi, Nurse.
Városminor a kota.hu főoldalán!
…
A KÓTA legjobb művészi teljesítményért járó különdíját Ney Andrea karnagy vezetésével a Városminor Kamarakórus nyerte.
Nem tartom magam kifejezetten nagy Hobo fanatikusnak. Tetszett mindig, amit csinál, a Vadászat, meg a Kopaszkutya egy időben kedvencek között volt (a Vadászat, kérlekszépen, bakeliten, köszi Anya), de pl. egy (egyébként elég jó) József Attila-esten kívül nem voltam koncerten — azt hiszem, hogy túl fiatal voltam/vagyok ahhoz, hogy ennél számottevően többet felfoghattam volna abból, amit csinál. A 30 éves fejemmel a magyar zenei szcénában a kevés hiteles zenész egyikének tartom.
Viszont, illetve ennek fenntartásával: a Circus Hungaricus, a legfrissebb (2009. októberi) album zseniális, 2009 legjobb 3 albuma közül az egyik. (A másik kettő.) Az a ritka helyzet állt elő, hogy egy komoly üzenettel bíró anyag zeneileg, szövegileg, és hangulatilag is földhöz csap, aztán odacsap még egyszer, és utána megcsócsál. Ebben a stílusban kevésbé fontos, de nagyon jó a stúdiómunka is mögötte, a kikevert hangszín annyira állat, mint a Metallica fekete albuma, vagy egy Tankcsapda live a Szigeten.
A komoly üzenet tulajdonképpen egy kőkemény társadalom-, média-, és általános valóságkritika, az értékválságról szól, amiben élünk, és mint ilyen, olyan kordokumentummá válhat, amiből majd 20 év múlva tiszta képet lehet kapni, hogy mi volt itt 2009-ben. (“Ez az infláció, ami itt van ebben a rendszerben” — © Gino, az Oláh családból. Ugyebár.)
Fun facts:
Facebookon már volt (Szilvinél is, nálam is), de ez akkora kordokumentum, hogy itt is meg kell hogy említsem. Szóval Fliegauf Benedek 2005-ös filmje, a Pörgés, 2:45-től 3:24-ig olyan sztárokkal, mint (perspektivikus sorrendben, elölről hátra) Endrú, Baltsy, Bata, meg a 24 éves lee rasztával (ott a bal felsőben). Nem tudom pontosan belőni, hogy ez hol történhetett: rasztám ha minden igaz 2002 májustól októberig volt (a Frankhegy második napjáig, amikoris Ubi kopaszra nyírta a fejemet), tehát 2002 nyara lehet valahol. De blognak tekinthető életnaplót csak 2003 januárban indítottam (vagy ha volt valami korábban, mint ahogy erre van utalás, akkor az sajnos nincs meg), fotóblogot csak 2004 januártól, a gallery-k közül pedig csak a 2002-es Solipse releváns valamelyest (amiből legalább kiderült, hogy tuti a 2002), úgyhogy az emlékeimben kéne kotorászni 7 év távlatából, de akkor éppen elég sokat partiztunk, úgyhogy ez aztán konkrétan bármi lehet — majd update-elem a postot, ha a sztárkollegákkal visszafejtettük.
Benedek mindenesetre jó sokáig, kb. 3 évig ült az anyagon. Felmerül a kérdés, hogy vajon Zányi Tamás felismert-e, amikor vágta a cucchoz a hangot.
(Az meg, hogy támogatta a Mozgókép Közalapítvány, hát… ne rontsuk el a post nosztalgikus hangulatát.)
Oké, kimondhatom, hogy ős-AIC-s vagyok? Az egyik első zene, amit hallgattam és nem Beatrice meg Bonanza volt (meg Jacko, dörtídájjáná-hó!), szóval amin elkezdett nyílni a hegedű- és szolfézsoktatáson edzett csipám, az a Facelift volt, és sejtésem sincs, hogy juthatott el hozzám a kazi az akkori poszt-vasfüggönyös időben. A Dirt idején vásárolt AIC logós pólóm a mai napig megvan, eltettem, hogy majd milyen jól fog jönni amikor megyünk az öregfiúkkal egy AIC revival koncertre, nem gondolva arra, hogy a póló M-es, ha minden igaz, én meg az évek során nőttem kicsit, széltében, hosszában. Layne-t persze meggyászoltuk, talán még emléksörözést is csináltunk 1-2 évig Tibiékkel, bár lehet hogy csak a regular sörözéskor pohárköszöntőztünk neki egyet. Egy szó, mint száz: az Alice In Chains ááállat!
Ehhez képest nem is tudtam, hogy van új album, amíg Zeusz le nem cseszett Facebookon, hogy mostazonnalmeghallgatni.
Az új album pedig ááállat. Ez, barátaim, a grunge legacy 2009-ben. A Pearl Jam ehhez képest egy löttyedt seggű középkorú gimizenekar, ezek bazmeg szólnak.
Nem tudom, hogy pontosan mi az újjáalakulás sztorija, az persze megvolt (hiszen ott voltunk Nové Mestoban a koncerten), hogy képbe jött William DuVall, aki iszonyat energiával nyomta a régi cuccokat. Az az elméletem, hogy kellett nekik néhány év kitesztelni az arcot, hogy viselkedik a régi számokkal, aztán elkezdtek új cuccokat csinálni, és most itt van ez, Black Gives Way to Blue, atom. Persze Jerry Cantrell is mondta, meg mindig lehet vitatkozni, hogy ez most milyen stílus — szerintem ez itt az, ahol a grunge tart 2009-ben. (Az All Secrets Known-t hallgatva az ember elgondolkodik, hogy milyen közel is van a grunge a metálhoz-vagy-mihez, konkrétabban fogalmazva az AIC simán turnézhatna egyet a System of a Down-nal. Gigapogó.) Annyira felvillanyoz, hogy a régi nagyok közül van egy, aki még mindig ekkorát üt, hogy el sem tudom mondani.
Koncert november 27-én, amire egyáltalán nem biztos, hogy el tudok menni, de a szándék, hallgatva a cuccot, nagyon erős. A kedvencek mostanában postot pedig azonnal updatelem: a Muse – Resistance mellett az AIC – Black Gives Way to Blue 2009 legjobb albuma.
Berlin, "bébifal" a fal keleti oldalán a Brandenburgi kapunál. Ha mögé mentél, lőttek rád. (Szabó Tamás képe.)
Nagy időket hagytunk pont ki, barátaim. Nézem itt a képeket, hogy micsoda egy rendszer omlott össze alattunk 20 éve. Ha csak a végkifejletet nézed, felmerül, hogy micsoda elbaszott elmék kellettek egy város méretű gettó létrehozásához. (Mindkét oldalon, teszem hozzá. Nézd a fotókat, ahogy a nyugati oldalról nézik az építkezést.) Érdekes nagyon a történelmi perspektíva, hogy tulajdonképpen kicsi logikus lépésekkel hogy jut el egy nemzet (még ha diktatúra is) arra pontra, hogy fal építésével akadályozza meg a polgárai külföldre szökdösése miatti demográfiai katasztrófát. (Ezért nehéz a történelmet megérteni: utólag egyszerre nézel 50 évet, és nem érted, hogy ezt hogy hagyhatták az emberek. De ha csak a kis, egyenként elviselhető változásokat nézed, mindjárt nem tűnik olyan irreálisnak. Egy kis szögesdrót ide, aztán amikor már megszokott, hogy úgyse lehet arra mászkálni, már rezignáltan veszed tudomásul, hogy odaépítettek egy falat is, stb.)
By Sunday afternoon, East German radio broadcasts reports of citizens who say they are grateful to be protected from the criminals in the West. Border guards are taking “measures” to do that. What the radio doesn’t say: the “measures” are orders for East German soldiers to take aim at any citizens trying to flee the republic, and shoot to kill.
(Newseum.)
Beszarás, komolyan.
Nem sajnálom, hogy csak 11 éves voltam a rendszerváltáskor, mert azért pl. így is viszonylagosan működő saját emlékeim vannak egy taxisblokádról (amire már lehet utánaolvasott tudást halmozni), de csak pár évvel kellene öregebbnek lennem (na jó, mondjuk 8-10 évvel), hogy ezeket a pillanatokat akár élőben is megnézhessem. Így csak az utólagos hápogás marad, hogy pl. a Potsdamer Platz, ahol 2002-ben a számat tátottam, hogy építészetben ilyet is lehet, hogy nézett ki 30 évvel azelőtt…
Potsdamer platz ma. (Jorge Lascar képe.)
Ajánlott olvasmány/nézmény:
Az olvasó ír