Humanizmo. Ez volt ma (illetve tegnap, természetesen, bele se megyek…) este. Sok lelkes és barátságos ember, sok náció. A saját kis foltozandó filozófiámban feltártak nekem (tudtukon kívül) egy jó kis ellentmondást, a 22 órás buszúton lesz min agyalnom, már ha majd kialudtam magam. Valamiért viszont, bár az elveikkel többé-kevésbé egyetértek, nem tudok azonosulni. Nem az én módszereim, és persze nagyképű vagyok, mert hát mik az én módszereim. Lófasz se. Azért persze tényleg jó kis közösség, marasztaltak, hogy maradjunk, hát maradtunk, és nem bántuk meg. (Ha pedig bővebbet megfejtek a „módszereimmel” kapcsolatban, feltétlenül szólok nekik, hátha érdekli őket.)
Viszont annyit kajáltam, hogy az már bűn: 1 tányér spagetti, 1 somlói, 1 korsó és 1 pohár sör, 1 gigatányér juhtúróval töltött rántott gomba vegyeskörettel, 1 őszilé. (Az őszilé egyébiránt nagyon hajazott a régi, ún. „baracklé”-re, amit a menzán kaptunk anno: sárgásan, már-már szörpszerűen (Jaffa!) átlátszó csillogás, az íze pedig a Gabi fogkrém cukros-higított, utánozhatatlan aromája. Mindezt Sió feliratú pohárban, amitől viszont a ’80-as évek balatoni nyarai, a szakadt-szocreál büfék jutnak eszembe, fülledt nyár, punnyadás több hónapig.) Cserébe séta haza Ubival (!) a Deáktól, fél órán belül a Moszkván, nagyon kellemes volt, és legalább most nem érzem már úgy magam, mint akinek még a mellüregében is kaja van.