A múltkor láttam egy pólót (tísörtöt), amire az volt írva: „I blog this”. Gondolom kb. én vagyok az utolsó ember, aki először látott ilyet (tehát én láttam utoljára), nyilván mindenki térdig jár otthon az ilyen tísörtökben, azzal szigeteli körbe az ablakot, azzal mos fel, stb. A lényeg azonban mégsem ez. A lényeg (kis lényeg persze, egy post-nyi lényeg), hogy tényleg ez megy, egy ilyen boldog blogdolog teljesen magáévá tesz, bekebelez (Gyűrűk ura). Most, hogy Barbnak írtam egy ímélt olyan stílusban, mintha blogzanék, belegondoltam, hogy hogy indult ez az egész, hogy tavaly majdnem-ilyenkor feltettem az új site-ot, mert a síelős képeket valahova fel kellett tenni. Szóval ehhez képest meg mi van most, blogzok, pedig nem is akartam. (Vagy igen, vagy talán.)
És „I blog this”, az ember úgy van ott valahol (hangsúlyozom: nem mindig, csak néha), hogy fogalmazgatja, hogy fog ez kinézni a weben. (Megjegyzem, valamiért fejben mostanában mindig jobbakat alkotok. Azt hiszem, dekoncentrált lehetek, amikor gép előtt ülök.)
Viszont a tegnapi (ma hajnali, na) futás tök jó volt. Nincs tőle izomlázam, persze nem volt valami hűdenagy adag, de mégis, talán mégse olyan szar a kondim, hogy már a síliftet se fogom bírni szusszal.
Na faszkivan, hihetetlen diliház van itt, Prágában áll a net (eltört az Internet), Budapesten áll a bál. Faszkivan, faszkivan. (És mindenki össze-vissza pofázik, hangosan, én meg halkan dekoncentrálódok.)