Kéne aludni, de csak gondolkodom, és csak gondolkodom. (Gondolkozom? Nem ezen gondolkodom persze.) Egy órája még az ISS szigeteléseire pislogott a vérnyomásom, annál most már jobb a helyzet. Az este új technikai tudása is megvolt (felfedeztem a Lynx rejtelmeit), ami szintén haszon, el is mentettem a knowledge base-be.
Mindig azon gondolkodtam, hogy azért alólam sose rántják ki a talajt, így vagy úgy mindig lesz valami, marad valami a régiből, amibe tudok kapaszkodni. Most nagyon közel érzem magam ahhoz, hogy nagyon kirántsák alólam, nagyon nagyot csalódjak a világomban. Egyelőre nem tűnik lavinaszerűnek, vagy csak kicsinek talán, ami elülőben, lassulóban van. (Lávafolyam sokkal érzékletesebb egyébként. Mert akkor azt is el lehet mondani, hogy mi mindent égetett már el.) Egyelőre szkeptikusan szemlélem a dolgot.
Rájöttem, hogy az egyetlen járható út ebben a kis országban az egyenes. A kicsi a világ effekt sajnos-szerencsére mindig bebasz, bele az arcodba, vagy a hátadba, helyzettől függ.
Felmerül ehelyütt a tudós felelőssége (nem tudom persze, hogy így szokták-e mondani), persze lájtos formában, hiszen én volnék a tudós, nekem a felelősségem van itt pellengérre állítva. Birtokodban van tehát a tudás, szabad-e ezt felhasználni? Erre még könnyű a válasz, ott a törvény, kisköcsög, olvasd el, aztán majd megfejted, hogy szabad-e. Viszont: jó-e az nekem? Biztos, hogy az sül-e ki belőle, amit akarok? A jelek szerint nem, legalábbis elég gyakran nem. (Kérdés persze, hogy fontosabb-e a fejlődés, akármilyen értelemben, mint a jólét. Akármilyen értelemben.)
Idő, idő, idő. Az idő mindent megold, de legalábbis lehetővé teszi, hogy aludjak. (A vérnyomásom jelenleg nem.) Olvasok kicsit Claudiusról. Hihetetlen bazmeg, kétezer év eltelt azóta, és ugyanaz a szarság megy, ugyanaz.