(Preface) Lipi rászokott, hogy gyakorta (mondjuk naponta) betér reggel a mekibe, a gyorsétkeztetés fellegvárába, hogy magához vegye napi első adag kalóriáját, gyarapodó pocakjának ilyenkor már erős hívó szavára. Első adag kalória többnyire valamilyen, történetünk szempontjából érdektelen reggeli menü, hozzá a napi első adag koffein, egy mek-kávé formájában.
Régebben ezek a reggelik mindig tartogattak valami meglepit. Volt, hogy nem adtak a kofihoz cukrot, tejszínt, volt, hogy nem adtak olyan kis béna műanyag keverőbaszt. (Ami, béna ide, béna oda, ilyenkor baromi jól tudna ám jönni.) De általában a cukor és a tejszín estek a fukar-szenilis pultosok áldozatául.
Aztán a közelmúltban (talán 2004-re virradóra?) valami változott, és mostanában a cukrot kilóban mérik, bár továbbra is a kis tasakban jön a kofi mellé. Emberünk csak fogja magát, és jól belemarkol a megfelelő tálba, majd enyhén ipari mennyiségű cukrot behelyez a kofi mellé. (Tejszínt fixen kettőt adnak, bármihez, kicsi, nagy, nem számít.) Nem vagyok egy cukorgyűlölő ember, nálam a két kávécukrozási irányelv (a természettutdományok iránti érdeklődésemet mutatandó) a telített oldatok elve és a méltán népszerű „nem elég édes, amíg keverni lehet” elv, de azért ez még nekem is sok.
Így hát a megfelelő mennyiség belekerül a kofiba, míg a maradék kis tasakok („egyszer még jól jön”) a fiókban végzik. Először a felsőbe, de ez kezdett már megtelni, ezért load balancingoltam, és elkezdtem feltölteni az alsóbb fiókokat is. Közelebbről szemügyre véve őket, a tasakok három dizájnváltás óta gyűlnek, a legfrissebb, McCafe-s vonulatból van a legtöbb.
Ezek a cukrok nagyban hozzájárulnak a fiók kereshetőségének drasztikus romlásához, értsd: lófaszt se találok meg, mert mindent beborít a sok kis hülye tasak.
A fiókürítési hadművelet fontos lépése lesz a magam kis háborúját megvívni a cukrokkal. (Vércukor hadművelet?)