Lassan zökkennek vissza a dolgok a rendes (?!) kerékvágásba. (Még kerékvágásról beszélni is eufemizmus.) Reflexből még mindig leszállok a Deákon, és ami azt illeti, hiányzik is a belváros gazdagsága, az új épület viszont kurvajó (néhány apró glitch kivételével), adott tehát egy jó kis disszonancia. (Szívesen használnám a „kognitív disszonancia” kifejezést, de hát ez nem az. Na, erre hegesszél kilincset.)
A normalitás jegyében felmerült bennem a szabi gondolata, hogy tudniillik tulajdonképpen én kábé ezer éve még hétvégére se vettem ki. Pedig pihenés nélkül csökken a dolgozó hatékonysága, romlik a koncentrálóképesség, és úgy általában: töke tele van ezzel-azzal.
De mit is mond a költő (vagy legalábbis Petőfi):
Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
Oly sokáig vártunk rád epedve,
Annyi éjen által, mint kísértet,
Bolygott a lelkünk a világban érted.
Szóval kiveszem én azt a szabit.
(…into the shining sun.)