Új (régi-új) névadási séma alakulgat itt a 21. században, feleim.
Régen – ugye – volt a keresztnevek kora. Volt Knut és Erik. Aztán Knut fia Njorl, meg Erik fia Loki. Ebből lettek Erikssonék, meg Knutssonék. (Meg Bidesonék, kedves műértő közönségem.) Családnevek.
Aztán volt, hogy Bélát, valamikor a középkorban, elnevezték Kovács Bélának, mert hát kovácsként dolgozott a drága Béla, és már túl sok Béla volt. Kovács, mint családnév, Szabó, mint család, Ötvös, mint Csöpi.
Aztán volt Ottó, aki elszármazott otthonából, mondjuk Győrből. Vette a kis batyuját meg a hamubasült péksütit és elslattyogott Budára, szerecsét próbálni. Ott a többi Ottó, hogy éreztessék, hogy ez az Ottó nem az az Ottó, elnevezte Győri Ottónak. Családnév lett Győrből is, Győri Ottó, látjuk.
És most, 2004-ben, amikor a származás nem számít („ódehogynem”, horkannak fel most sokan), kovácsot már csak skanzenben látni, egy új rend van kialakulóban: Karnésönös Katik, Örnsztenjangos Ödönök, Postabankos Andrások tűnnek fel (meg Linuxos Lipik, nagyritkán), akiknek a családnevüket csak néhány kiválasztott tudja, de mindenki tudja, hogy kik ők, mivel foglalkoznak. Visszatérünk hát a régi sémához, amikor az, hogy „milyen” Béla volt béla, még tényleg jelentett valamit.