Elbaszott nap, elbaszott juzerek, elbaszott mindenki, a rendszergazda-életérzésem a tetőfokán (álmos vagyok és nincs kedvem dolgozni), Frank jöhetne már haza, válasszunk új királyt az IT élére (engem, ki mást), vegyünk fel egy új bitchet, aztán keressünk sokat, bazmeg.
Rohadtul nincs kedvem, de a köcsög pöcs Media Markt (bármi más, mondtam már és akkor is szar volt) miatt ma kell megvennem a szájbatekert mikrót, hogy rohdnának meg a leltárjukkal együtt, lusta faszok, pedig szombat és vasárnap is megrohadtam az autóban, amíg elmentem a Westendbe, hogy megvegyem azt a szart. („Pénzt akarok költeni nálatok! – kiáltom, de le se szarnak.) És persze olyan fontos a dolog, hogy nem várhat, which is fine, except. És most bazmeg menjek át a kibaszott városon hétköznep, dugóban, kánikulában, szopjak a köcsög Media Markt-os alkalmazottal, hogy ugyan emelné meg a bekényelmesedett seggét és hozná ki a raktárból az eszközt, hogy aztán messze-haza furikázva szembesüljek azzal, hogy az öregek nem képesek azt se megtanulni, hogy becsukod, megnyomod és megvárod míg picsog. Ehhez persze (mint semmi máshoz mostanság) nem lesz sok türelmem, de lenyelem bazmeg, lenyelem. Utána szarok mindenre és mindenkire, és (persze az esti melópenzum után) America’s Army-t fogok tolni, nem fogok aludni (mikor szoktam), mindenki bekaphatja, Lipi voltam, „verbose mode”, egy szép hétfő délutánon, Budapesten, légkondiban. (És Matulát olvastam, kitaláltad-e volna.)