Most jöttünk meg különben a szívünk legújabb választottja Adatparkból, hát bazmeg, Monkey Time, big time, és itt nem az Adatparkról lesz szó, hanem az oda vezető rövid, de rögös útról. Összefoglalásképpen és elöljáróban mondhatnám, hogy a sikerhez vezető út Matávéknál portáshölgyekkel van kikövezve, de ne kavicsot képzelj el, hanem sziklát, nagy, baszom sziklát, amit még nem veszejtett el az erózió. Olyat, amilyet Sziszifusz, vagy ki tologatott.
Az még rendben is volna, hogy dupla autentikáció van, jó kis challenge-response handshake senkinek nem árt, oké. Viszont: bemegyünk ma lent a főbejáraton, kezemben az 50 kilós gép, látszik tán, hogy nem utcai járókelő vagyok, vagy két jegy az operába, valami. Mondjuk, be szeretnénk menni. Mondja, voltunk-e már itt. Mondjuk, voltunk, mire droid (nem Drojid, hanem a Tomcat-féle droid) vadul elkezd minket keresni a számítógépben. (Persze a „vadul” szintén erős kifejezés: a Matáv alkalmazottai egyszerre két ujjukat képesek munkára használni, ráadásul az ujjak, a szemek és a száj működése XOR kapcsolatban áll egymással. A szájnak prioritása van, főleg rinyamódban.) Mondja neki Frank, hogy nem fogja megtalálni, mert amikor legutóbb itt voltunk, rossz volt a gép, vendégkönyvbe írtak be. Jó, akkor van-e állandó belépőnk. Nincs. Hát akkor nem mehetünk be. Újra bevinni a gépbe ugyanis nem szabad minket, hiszen egyszer már bevittek, igaz, nem a gépbe, hanem papírra, mert a gép nem működött. Viszont a gépben nem vagyunk benne, tehát a viszon’ látásra, és aki eddig minket így valaha is beengedett (engem egyébiránt eddig kb. 10-szer!), azt itt helyben ki is lehetne rúgni, mert a szabályok, kérem, a szabályok. A hölgyeménnyel legalább 20 percen át vitatkoztunk, hogy engedjen be (már a kép is abszurd: azért kell vitatkoznod, hogy beengedjenek, mint ügyfelet), és vesztettünk. Végül a szocialista cselhez folyamodtam: felhívtam belső, befolyásos ismerősömet (ha valami, ez biztosan az, ami 50 éve működik a Matávnál), majd átnyújtottam a telefont a portáshölgynek. Ezután ő, maximálisan éreztetve, hogy mi tulajdonképpen senkik vagyunk, beírt minket a gépébe (szigorúan 1 ujjal, félregépelve mindent, amit lehetséges, kb. 0,5 leütés/sec sebességgel), és megkaptuk a belépőkártyát, amit oly hőn áhítottunk: bevihettük a gépünket az Adatparkba, hogy aztán havi x ezer forintért hostoltassuk. Győzelem!
Megtanultuk továbbá, hogy Matávéknál pénteken nincs lift, hiszen „de hát péntek van, a liftkezelő 1-kor hazament!”, szóval a munka ott 1-kor befejeződik. Sejtem, hogy az az 1 az inkább 11, mert hát cigiszünet, ebéd, valamint „felkészülés az épület elhagyására”, továbbmegyek, elképzelhető, hogy egész csütörtökön erre készül: a péntekre, ami már nem is munkanap.
Tehát akkor foglaljuk össze, mit tanultunk ma:
1. Adatparkba lehetőleg ne menj be személyesen. (Nem ellenreklám, vidd oda a szervered, ha úgy érzed. Viszont építs jó szervert, amihez nem kell bemenni.)
2. Ha mindenképp kell, ne pénteken menj be.
3. Ha szervert is bevinnél, semmiképp ne pénteken.
4. Akármikor mész is be, mindig tagadd le, hogy valaha jártál ott, tagadd le, mintha az életed múlna rajta! Ekkor felvisznek új vendégként, amivel már megspórolod azt az 5 percet, amíg áttúrják a számítógépüket a neved után kutatva, meg hát egyáltalán beengednek.
A procedúra vége felé történt két jellegzetes párbeszéd:
Portáshölgy, rám néz: Tehát maga volt már itt korábban?
Lip: Igen, de már bánom, hogy bevallottam.
…
Portáshölgy: Cégnév?
Frank: AES Kft.
(Hölgy elkezdi gépelni: Aeskf…)
Frank, látva ezt: Nem, nem, három betű: Aladár, Elemér, Sándor.
(Hölgy értetlenül néz.)
Lip: A kezdőbetűik.