Tekintve, hogy pár héttel az official release előtt megvolt a DT új albuma, arra gondoltam, hogy majd a release után közvetlenül jól lehúzom. (Hálátlan egy dög vagyok, mi?) Ennek jegyében orrvérzésig azt hallgattam: az autóban, az irodában, az otthon, fuck, még a mobiltelefonomra is feltettem 2 számot és azzal ébresztettem magam. Aztán, Levinek köszönhetően, az ölembe pottyant egy tiszteletjegy a koncertre, és végül, mivel a koncert tulajdonképpen kurvajó volt, nem kattentottam a „Publish” gombra a draftként már meglevő poston. Azóta már kicsit relaxáltam Son Kite mesterrel, és azt hiszem, valamennyire leülepedett a kezdeti élmény, de továbbra sem gondolom, hogy az új album egy mestermunka lenne. Rövid számolással két darab jó számot tudok rajta felfedezni: a These Walls, és a Never Enough címűt. A keveréssel is gondjaim vannak, de ami még mindig nagyon fáj: mi a fasznak ennyit tekerni, fiúk? A koncerten, Rudess szólómegmozdulása közben ugyanez volt a vezérgondolatom: ez a faszi, ha egyszer megöregszik, akkora kaliber lesz, vagy nagyobb, mint Keith Jarrett. Hihetetlen, amit művel, de ahogy ma műveli, az inkább John Petrucci számomra szintén kibírhatatlan tekerése, mint zongoraszóló.
Azt is tudni kell, hogy a koncert nem lemezbemutató volt, bár szerintem már mindenkinek, aki ott volt, megvolt a CD. (Csak talán nem hetek óta, heh heh.) Ettől lett aztán olyan jó az egész: inkább medley votl a saját régi nagy számaikból, engem meg jól rákapatott a Train of Thought albumra, amiről most elég nehezen tudnék lejönni.
Úgyhogy:
I wanna feel your body breaking
Wanna feel your body breaking and shaking and left in the cold
I want to heal your conscience making a change o fix this dying soul