Vasárnap este, datacenteres fiaskó után (mert ugyan a RAM modulban 16 órán át nem talált hibát a memtest, de bezzeg a szervert kevesebb, mint negyed óra alatt lehalasztotta, kernel panic, null pointer, core dump, ami kell) megálltam az autóval a MOM Park közelében és élveztem a csöndet. Nem is gondolnád, mekkora zajnak vagy folyamatosan kitéve, amíg egyszer nem ülsz le egy viszonylag csöndes helyre, a Seatban pedig elég jó a hangszigetelés, ha nem kerreg a turbódízel, nagyon finom csönd van odabenn, pláne egy ilyen viszonylag kis utcában, vasárnap este 9 felé. Megállítod a motort, kikapcsolod a rádiót, és olyan érzés önt el, mintha koncertről jöttél volna ki egy perce: zúg a fejed, sípol a füled, kell egy fél óra, míg akklimatizálódsz.
A nyugalom percei ezek, meditatív állapot.
Ültem tehát a meditatív állapotomban a sötét és csöndes autóban, amikor felfedeztem, hogy potyautasom van: hazahoztam egy szúnyogot Badacsonyból. (Csoda, hogy csak egyet.) Ott zümmögött valahol körülöttem a sötétben, és én, mint egy szerzetes, testemet átjárta a Zen, egy ideig füllel figyeltem, vizsgáltam a hang forrását, majd csak a hallásomra támaszkodva egy hirtelen, karate kid-es mozdulattal marokra fogtam a szúnyog pajtást. Önnön teljesítményem felett érzett örömömben meg se öltem, csak kitettem az autóból, pedig valószínűleg ő csípkedte az M7-esen a lábamat.
Mondom, Zen.
A másik felfedezésem az volt, így majd’ egy év autótulajdonlás után, hogy a könyöktámasznak nem két állása van, mint eddig gondoltam, hanem négy, az egyik tökéletes autópályára, egy másik pedig városba.
Eddig városban nem használtam.