Miután Bata napokig (2 napig – ezért a többesszám) hajtogatta, hogy „nem kellett volna rád hallgatni, hogy van elég WC-papír” (főbb érvei: pasi vagyok, következésképp már előnyből indulok, és nincs hasmenésem se; mindkettő helytálló, élesszemű megfigyelés), ma vettem egy kisebb vámmentes övezetnek egy hétre elegendő adagot, különböző színekből és illatokból („de áfás számlát ugye nem kér róla?” – ezt mondta a pénztáros, amikor meg tudott szólalni), és kisebb (kb. fél méterszer egy méter) barikádot építettem belőlük a kishelyiségben, a fal mentén. (Álfal, mondanám.) Az őszibarack, citrus, kamilla, és hagyományos „illat” illatok együtt érdekes tudatmódosulásokat okoznak, ha egy bizonyos időnél tovább tartózkodsz ott, melynek keretében kitaláltam, hogy most, hogy költözök, a kicsinyes orr-alá-dörgölést viccesen felelmlegetendő mostantól vendégségbe érkezve mindig hozok majd egy kisebb csomag WC-papírt. Pezsgő, bor, bonbon helyett, vagy csak úgy. Ez először vicces lesz. Aztán kevésbé vicces, végül kínosan primitív, aztán egyszerű közöny fogja fogadni.
De kitartás!
Milyen jó lesz majd erről a kedves szokásról mesélni a nővérkének az öregek otthonában! „Meséltem már, hogy minden egyes alkalommal egy csomag WC-papírt vittem neki?” – kérdem majd én, mire a nővérke elcsöndesít majd, és pelenkát cserél.