Park no evil.

„Van valami probléma, köccsög?”

Ez volt a válasz az „ez így nem lesz jó, bringaúton álltok” kommunikációs próbálkozásomra. (Pont az orrom előtt álltak be a bringaútra, elém.) Néha szégyellem, hogy nekem is van autóm.

Sokszor volt már olyan, hogy városban közlekedtem én, az autó, meg az anyósülésen a valaki, és meglepve tapasztalta, hogy nem vagyok hajlandó az Andrássyn megállni az Oktogonnál. „Miért nem állsz ide, mindenki más itt áll?”, „mert ez bringaút.”

Bécsben persze nem volt ezzel probléma: mélygarázsok, szevasztok. Valamint a tegnap esti autósért kárpótol a reggel, amikor köszön és visszaköszön a fellow biker. Jó ez.

Hunyadi téri vásárcsarnok: rombolás, vagy felújítás?

A hétvégén utam a Hunyadi téren levő vásárcsarnok előtt vitt el (egy dönerrel a kezemben), és újra fel kellett fedeznem ezt a gyönyörű, ámde végletekig romos épületet. „A szép öreg épületeket földig rombolják, ugye?”, kérdeztem magamtól, majd lőttem egy darab fotót, és postoltam egy felhívást a budapesti fotobloggereknek: addig fotózzanak, amíg lehet, mert 2 éven belül, lefogadom, már nem lesz meg az épület. Ottani válasz szerint a rombolási terv sokkal konkrétabb, mint gondoltam, Európa-házat, vagy mit akarnak építeni, ez jól el is szomorított. Egy 2003-as cikk szerint a vásárcsarnokot helyreállítják (mondom, 2003-ban), mélygarázs lesz, játszótér, meg minden – ez már jobban hangzana. A Terézváros 2004 decemberi száma is valami ilyesmit említ: a tér és a csarnok felújítását.

Terézvárosiak: mi a pálya a Hunyadi térrel?

Az oviban jellemfejlődés volt a jelem.

Az utóbbi idők nagy fejlődése kicsiny világomban pedig az, hogy pontos lettem, időben érek oda helyekre. Több időm van? Nem különösebben. Összeszedettebb lennék? Nem tudom. Tervezem az időmet? No freakin’ way. Egyszerűen csak megtörtént.

Sok példát lehetne hozni, de valószínűleg anyám ennek a legjobb megmondhatója, aki (szegény) a vasárnapi ebédekkel notóriusan későbbre vár, mint ahogy bekövetkezek. (Megérkezek, úgymond.) Mindez persze nem az ő hibája: régebben lazán bekéstem pár órát, kaja kihűl, na nem mintha hidegen nem lenne jó.

És valahogy, nem tudom, sokkal nyugodtabban érek oda mindenhova. Nem sietek, tehát ez se az ok. (Arra is rájöttem, hogy a gyorshajtás baromság: tegyük fel, hogy 140 helyett 160-nal mész az autópályán, mondjuk 110 kilométert, mennyit nyersz? 6-7 kibaszott percet. Na ne már.) Hasraütve mondom be a telefonba: „11-re ott vagyok”, kábéra összeszedem, hogy előtte mi mindent csinálok, és (beng!) pontban 11-re oda is érek. Magam se hiszem el.

Szóval pontos vagyok, mint egy svájci óra. More to come.