A koncert előtt azért féltem: én főleg Slowhand blues korszakát ismerem és szeretem, a régi Cream cuccok nem annyira jötek be a rádióból.
Aztán elkezdte, és olyan energia volt benne és úgy megszólalt, hogy előre megszavaznám neki az év koncertje címet. Bassza meg, a 61 éves öregúr még mindig baromira tudja, hogy mi van, a zenészei hibátlanok, az este amúgy is magas színvonalában több extra csúcs volt (pl. a nekem olyannyira tetsző jó hosszú blues cuccok), világítás ötletes, és azt is lefogadom, hogy a jobb- és baloldalt kihelyezett kivetítők műsorára saját rendezőt hoztak, magyarokra nem jellemzően nagyon tudta, hogy ki fog éppen szólózni, a szóló közben ugráló hangológép snapshot pedig fociközvetítésesen ötletes volt.
Nem hiszem, hogy valaha látom még élőben, pedig az ilyen esték azok, amikor az ember a filmben megfogadja, hogy „egyszer még játszom vele egy színpadon”, és onnantól fogva jön a több évet átfogó montázs, ami a napi 25 óra gitározni tanulást és ennek folyományait hivatott képileg ábrázolni.
Eric Clapton Kingdom.