Chainreaction vetette fel a kérdést: miért nincs Afrikában bringázás, mint sport? Hát a Kispad válasza szerint éppenséggel van, éppenséggel jobb állapotban, mint itthon…
Erről persze eszembe jutott a dopping kérdése, hogy is lehetne mostanában akár egy Tourt is abszolválni nélküle, amikor minden egyes alkalommal (és előtte, utána is) előkerül egy orvos, versenyző, komplett csapat, aki csúnya dolgokat művelt – mai mércével. A múltkori vintage bringás képek mellékleteként jött egy régi cikk is: Eddie Merckx-szel, a bringázás császárával készült egy interjú a Glóbuszban. Eddie ötszörös Tour de France-győztes volt, ami ugyan kevesebb, mint Lance Armstrong hét győzelme, de ha hozzávesszük, hogy emellett Eddie több, mint 500 különböző versenyt, köztük 5 Giro d’Italia-t nyert (Armstrongról köztudott, hogy viszonylag kizárólagosan koncentrál a Tour-ra), akkor elég impresszív adathoz jutunk. Vagy mégsem? Idézet a cikkből:
– A kerékpáros-sport egyik csapásának tartják a doppingszerek használatát. Helyes-e megtiltani ezt a hivatásos sportolóknak?
– A dopping-törvény sokkal szigorúbb, mint például a gépkocsik sebességét korlátozó előírások. Gyorshajtásért legfeljebb 500 frank pénzbüntetésre ítélik az embert. A doppingellenes törvény olyan eljárást irányoz elő, amenynek következtében a sportolót hat hónapra eltilthatják a versenyzéstől, visszaeső bűnös esetében pedig még hosszabb időre is.
Eddie tehát olyan időben élt, amikor a kokszolást még nyíltan fel lehetett vállalni, a koksz-ellenes törvényt pedig nyíltan lefikázni a vérbe. Innentől az eredményei, bár még mindig impresszívek, nem hagynak nyugodni: a sok-sok Giro- meg Tour-győzelem vajon hogy nézett volna ki egy mai szcénában? Ahol persze (sejtem) kokszol mindenki, de szofisztikáltabban, mint Eddie idejében…
Nehéz kérdés ez a dopping dolog: az egész vita ismét csak a nyílt és zárt rendszerek vitája: jobb-e egy totálisan nyílt rendszert alkalmazni, ahol mindent szabad, de legalább látszik, hogy ki mit csinál, vagy jobb egy zárt rendszert, ahol semmit se szabad, így aztán mindenki csinálja, titokban, egy botrányoktól sújtott sportágban…
Nos, az interjú pedig így néz ki, kattints a teljes méretért (adj neki időt, 2 mega a kép)…
Hat igen, ez egy erdekes kerdes, hogy vajon Eddie (Cannibal) hogyan is nyerte meg a Giro-t vagy akar a Tour-t. De azert tegyuk azt is hozza, hogy regeben tobb volt a „8 oras muszak – hogy Sipos Janos szavaival eljek.” Sot ugye a hoskorban voltak meg hosszabb szakaszok, akar 4-500 km-k is. Es hat akkoriban nem is volt akkora uzlet barmelyik korverseny is, mint mostansag. Szerintem ebben az is benne van, hogy a szponzorok is elegge beleszolnak ebbe az egeszbe. No meg akkor akkoriban ugye nem 7-8 kg bringakkal masztak meg az Alpokot. :)))) (kellett oda a dopping)
Szoval szerintem akkoriban ez egy elfogadottt dolog volt, es mindenki tudott rola, mint ahogy a cikk is sugallja adolgot.
(A kepen „Cannibal” a jobb oldali uriember.)
Ámde ne feledjük ugyebár Armstrong leukémiás? közjátékát…
S ha már itt tartunk, ha egy első osztályú sportoló depressziós, hogyan válhat gyógyulttá, ha antidepresszáns nem adható neki doppingbizé miatt?
Amúgy agyrém…