Az utóbbi időben megint rászokott a nyool a ketrec rázására. Hogy nekünk is jó legyen, hajnali 5 és 6 között vág bele, amikor már nem alszunk elég mélyen ahhoz, hogy ne ébredjünk fel rá, de még eléggé kuckós az ágy, hogy inkább benne maradjunk és várjuk a csodát, hogy esetleg abbahagyja. (Nem hagyja abba.)
A rágás maga egyébként foggal történik, és bár a tabasco szósz nem hülyeség, féltem, hogy egy falat benyalása után szívinfarktusban kimúlna a kis állat, azt meg azért nem akarom. Gondolkodtam, hogy mi az, ami nem büdös (hagyma, parfüm, mentolos cuccok kizárva), de kellően elriaszt, és tegnap vacsora közben megleltem.
A kíméletes megoldás a kolbász: a kis kurva utálja a kolbászt. Tegnap fogtam tehát egy kis szelet csípős kolbit, és a megfelelő helyen (ahol rágni/rázni szokta) lekentem a zsírjával a ketrecet. A csel, úgy látszik, bevált: nem hogy nem rágja, de még a lábát se nagyon teszi rá a rácsra ott. Néha méla undorral megszagolgatja, aztán inkább odébbmegy.
Most kicsit megint úgy érzem, hogy mégis én vagyok a teremtés koronája, újabb csatát nyertem a nagy nyúl-ember (alvás-felverés) háborúban.
„mégis én vagyok a teremtés koronája, újabb csatát nyertem a nagy nyúl-ember (alvás-felverés) háborúban.”
Hát, nem tudom mit bénázol, már rég lezárhattad volna a történetet egy isteni nyúlpörkölt formájában.
A nyúlkolbász, mint olyan, semmiképpen nem megoldás. Fél perc alatt elfogyna.