Hogy basszunk el egy fél napot Ubuntuval.

A tegnapi sikereimen felbuzdulva ma nekiestem anyám gépének – bár ne tettem volna. Egész biztos, hogy átok ül rajtam, de az is, hogy az Ubuntut vagy nem tesztelik ki rendesen, vagy nekem kéne tesztelnem és ha én úgy találom, hogy stabil, akkor mondjuk rá, hogy stabil.

A felállás egészen egyszerű: 4 partíció, hda1 a WinXP, hda2 a leendő Ubuntu, hda3 egy közös storage, és hda4 a swap.

Grafikus telepítőt használtam, hogy biztos ne kúrjam el, be is klikkelgettem, hogy hda2-t és hda4-et formázzuk, a többit ne formázzuk, de mountoljuk, aztán bumm, telepedj. Az Ubuntu erőssége az, hogy ennél többet tényleg nem is kell kattintgatni, én se tettem, minek is.

Fél óra elteltével összeszakadt a telepítő, különösebb felhajtás nélkül: „the installer has crashed, sorry.” Hát te meg dögölj meg, gondoltam magamban, de persze már döglött volt.

Befejeztem kézzel a telepítést, de megjegyzem, hogy innentől nekem ne hívja senki enterprise ready-nek az Ubuntut. (Persze vehetnék Canonical supportot, és akkor az lenne, köszi.)

Az Ubuntu másik handicap-je, legalábbis nálam eddig mindig előjött, hogy a GRUB nem képes telepedni. Frank megtanított a megoldásra (/lib/grub másolgatása, menu.lst kézi szerkesztgetése, majd kézi grub install), de hát ez se túl profi, ezt az Arch is tudja, csak az fel is vállalja.

A GRUB telepítő azért odáig eljutott, hogy hazavágta a WinXP boot recordját, így aztán ott maradtam egy nem bootoló XP-vel és egy (szerencsére azért) működő Ubuntuval. Természetesen boot recordot fixálni csak recovery console-ról, köszi, az XP nem bootol, CD meg nincs at hand.

Újabb Ubuntu tört meg tehát a kezeim alatt (pedig 10-nél többet nem klikkelgettem), és itt ismét hangsúlyoznom kell, hogy a telepítés egyetlen szoktlannak mondható (persze nem az) momentuma az, hogy dual boot rendszert kellett volna telepíteni – és az Ubuntu ezzel nem tudott megbírkózni.

Szevasz.