A hétvégén 3 film is megvolt, kettő DVD-n, a Die Hard pedig természetesen moziban.
A film a címéhez hűtlen módon dögunalom, klisékkel teli (még nekem is, pedig én bírom az ilyesmit), Jason Statham, Ryan Philippe és Wesley Snipes jelenléte ellenére az egyetlen pozitívuma a filmnek az volt, hogy túl lusták voltunk már péntek este moziba menni a Die Hard-ért, ez meg DVD-n volt. Az IMDB-n a 6.4-es rating messze jobb, mint amit érdemel.
Röviden: kurvajó. Kicsit hosszabban: ezer sebből vérzik, és még így is kurvajó.
Még hosszabban azt lehet mondani, hogy szinte minden hibába beleestek a készítők, amibe egy hekkeres filmben bele lehet: a buta-de-nagyon-space interface, amin hekkelnek a rosszfiúk, a képernyőn kis nyilacskák formájában, és well beyond reality korlátlanul ide-oda irányítható gázvezetékek, a high sec datacenter, amiből egyetlenegy van a világon (abban az országban, aki katonai fejlesztésként kifejlesztette az Internetet!) és egyébként is úgy néz ki, mint egy scifi-beli űrbázis, és persze az überhekker, aki minden követ megmozgat, hogy a teljes áramszünet közepette a háztömbben csak neki azért jusson áram, és persze tudja használni a netet is, amit a rosszfiúk egyébként tönkretettek/pwnoltak.
De.
A film működik. John McClane macsóbb, mint valaha, és bár a sebességkorlátozásokat — apparently — mindig betartja és nem dohányzik, a szövege és az egész lénye még mindig kúl, és bár kicsit öregedett, azért még mindig kipicsázza az összes gonoszt és megy, mint a robotzsaru. És ettől aztán egy pillanatig nem áll meg a film, nincs időd a hülyeségekre odafigyelni, mert pörög az egész, és a végén elégedetten állsz fel, és meg fogod nézni DVD-n is, ha majd kijön.
Ez a tegnap este random-beleválasztós, hétvégés-lepörgetős filmje lett volna, de csúnyán mellényúltunk. Ha tudtam volna előre, hogy ez az Alejandro González Iñárritu-féle Babel (néztem volna meg a DVD borítóját, én barom), akkor kiesett volna a kezemből. (Pedig pl. a 21 Grams az rendben van.) Valami kis limonádéra vágytunk (micsoda irónia: közben tényleg limonádét ittunk!), ehhez képest kaptunk egy olyan cuccot, amiről még most is gondolkodnék, hogy mi a faszt akart almondani a művész, ha nem döntöttem volna régen úgy, hogy kár energiát feccölni bele. Nem tudom eldönteni, hogy a film nyomasztó volt, vagy csak unalmas, illetve hogy az, hogy csak az amerikaiak ússzák meg a dolgot, az egy globális társadalomkritika, vagy csak ott akarták eladni, mint „művészfilm Brad Pitt szereplésével”… De már nem is érdekel.