14 órás munkahét.

Az a felismerés ért ma, hogy amikor már teljesen zokni szinten ki vagyok merülve, akkor egészen jól esik Paul Oakenfoldot hallgatni, illetve tágabb értelemben vett trance stílusú zeneszámokat.

Aztán az a felismerés is ért, hogy a városunk még mindig teli van freakshow arcokkal. Erre akkor jöttem rá, amikor egy szép kapualj fotózása közben (igazából helyett) a semmiből ott termett és zavaróan közel jött egy figura (saját elmondása szerint „a rendőrség és a polgárőrség munkáját segítő” személy, de a személyt már csak én teszem hozzá, mert ő nem bocsátkozott a mondat alanyának konkretizálásába) és elkezdett nekem a terrorfenyegetettségről és a bűnözésről beszélni („…de hisz biztosan olvas újságot” – mondta), miközben kérdezgetett, hogy „mi keltette fel az ön érdeklődését ebben az objektumban”, „mit fotózott”, meg „a környéken lakik-e ön”, illetve „merre dolgozik ön”. Először azt hittem, hogy az mp3-lejátszóm és/vagy a fényképezőgépem kell neki és mégcsak nem is fizetne érte (Csuday pajtás jut eszembe ezen a ponton, csak ő feleakkora, mint ez a fazon volt, bár kétségkívül nagyobb háztartási gépekben utazik), aztán egy pillanatig elgondolkodtam, hogy talán mégis inkább NBH-s (mint utaltam rá, látszott rajta, hogy nem 40 kiló, és egy bizonyos államvédelmi szint fölött igazából nem nagyon lehet megkülönböztetni őket a közönséges bűnözőktől, mint ahogy a munkájuk se sokban különbözik — de ki a fasz lakik a Frankel Leó úton akit ennyire védeni kell?), aztán miután továbbálltam („ha nincs több kérdés, akkor én mennék is tovább” – mondtam, mert jobb nem jutott eszembe), végül afelé konkludáltam, hogy valószínűleg csak a mindenkori helyi freakshow pöcs, aki minden, kicsit is lassabban haladó járókelővel kapcsolatban gyanút fog, hogy ez biztos téglánként akarja elhordani a házat.

Később jó hírt kaptam, de ez már egy másik történet.

Fotó pedig nincs.