Szerző: Gergo Lippai

Nézegettem (inkább mondjuk úgy, hogy követtem) a heti „A Day in the Life” photoblogot, ahol ezen a héten eszpee képei voltak fent. Most meg kicsit beletúrtam az archívba, és azt kell mondjam, hogy eszpee bizony veri a többieket. (Lehet, hogy ezt azért mondom, mert a többi képe is kurvajó. De lehet, hogy nem, és akkor mi van.)
Szóval congrats, eszpee!
És még egyszer a link: eszpee.

Azt szeretném még hozzátenni az előzőhöz, hogy valószínűleg a kezünk (macsósan: bicepszünk, persze macsósan nem említünk meg semmiféle igénybevételt negatívan: baze’ az volt a király, ahogy az a kis ér, ami mindig kidagadt, most megint kidagadt, mert emeltem a bringát, király, hö) jobban megsínylette a mai cuccot, mint a lábunk (combizom, ugyebár; a vádlimon kidagadt az a kis ér, ami mindig ki szokott), nem igaz, hogy miért nem lehet egy út, ami végig a Dunaparton megy, és miért kell folyton átemelgetni járművet kerítésen, gáton, itt-ott.

Jarrett-et hallgatok megint, Köln Concert, kicsit pozitivistább, mint a Paris, ennek ellenére (vagy épp ezért) nagyon jól esik. (Ilyen időket élünk mostanában.)

A következő mondatban 3 (szar) füllentést helyeztem el. A jobbra látható képen a híres Szentendrei Északi Vasúti Összekötő híd látható, ahova napsütéstől sújtva haladtunk ki nagy erőkkel.
Legalább hármat. És hozzáteszem, hogy nem rajtam múlt a dolog. Én már akkor sejtettem, hogy ez lesz, amikor a Rómain leültek (-tünk) palacsintázni, meg sörözni. (Végülis sör nem lett valamiért.) De azért persze fincsi volt, és sokkal jobb társaságban bringázni, mint egyedül. (Néha.) Remélem, lesz ismétlés, egyszer talán Szentendrére is kijutunk, valami napos meleg napon.

Az mire utal, hogy a Moby albumon az első két számot mindig skippelem, és egyből az „In my dreams I’m dying all the time” kezdetűt tolom?

Jövő héten ki kell találnom az ideális partiszervező algoritmust. A mai bringázást megszervezni (4 ember) kb. 9-10 hívás volt, pedig az alapszervezés emilen ment.
A múltkori szegedi út (3 ember) pont 9 hívás volt, Dino szerint. (Ha nem számoljuk bele az ottani telefonos idegenvezetést, aminek keretében elkéstünk a helyről, mert előbb autóval, aztán gyalog nem találtuk meg.)
A kérdés tehát: mi az a minimális hívásmennyiség, aminek segítségével meg lehet szervezni egy találkát? És mi az ideális módszer, persze. (A villamoson ma reggel már gondolkodtam kicsit rajta.)